Ami a premiereket illeti: hiába nézték meg jó ötszáz nézővel kevesebben a Légcsavart, mint az Egy szoknya, egy nadrágot, a legdrágább multiplexbelépőket mégiscsak az akciófilmre adták el, bevételei miatt a lista élére került. Ez arra enged következtetni, hogy míg az Egy szoknya, egy nadrág főleg az olcsóbb, akciós belépőkkel spekuláló rétegeket vonzza, a teljes árú jegyet gond nélkül kifizető tehetősebb réteg Jodie Fostert választotta.

A Légcsavar egyike volt azoknak a hollywoodi produkcióknak, amelyeket a szeptember 11-i, World Trade Center elleni terrortámadás után nem játszottak. A forgatókönyv ugyanis arról szólt, hogy néhány arab terrorista elfoglal egy New Yorkba tartó utasszállítót. Nyilvánvalóan ezt még ma sem vállalná egy stúdió sem, így aztán gondosan átírták. A munkát az ifjú német rendezőre, Robert Schwentkére bízták, akinek legnagyobb dramaturgiai újítása az volt, hogy kiírta a terroristákat, és megváltoztatta a hőst német férfiról nőre. És ha már ezt találta ki, egyetlen színészre gondolhatott, Jodie Fosterre.

A gyerekkora óta játszó művésznő hozta is a tőle megszokott minőséget, el is varázsol a film első harmadában. Hitelesen alakítja a gyászoló anyát, aki férje holttestét akarja kislányával hazaszállítani egy repülőn. Anyuka elaszik, a gyerek eltűnik, senki sem emlékszik rá, már-már ő is elhiszi, hogy kislánya csak a képzeletének a szülötte - én meg elhiszem Jodie Fosternek az egészet. Kísértetiesen jó szituáció, ha nem is eredeti. Alfred Hitchcock A londoni randevú című filmjéből kölcsönözték - még a híres ablakjelenetet is átemelték. Sajnos eddig bírta erővel a képzelet, a szituáció felvezetése után marad a - szó szerinti - nagy semmi.

A hét másik listás premierje a Wallace és Gromit és az elvetemült veteménylény, bár a nemzetközi trendhez képest megbukott a kedves gyurmafilm, számos hasonló családi produkciót így is felülmúlt. Sokkal több nézőt érdemelt volna, csak éppenséggel hazánkban nem olyan ismert a két figura, mint tőlünk nyugatabbra.