Bakuban nem érhet meg a politikai narancs, Ilham Alijev személyi "demokratúrája" jó előre közölte: megakadályozza, hogy a választás ellenzéki forradalomba csapjon át. Meg is tette, az ellenzék vezetőit pont idejében lecsukatta, a többi ment magától, külön csalni nem is nagyon kellett a voksoláson. Mégis csalt persze, ám ez csak az európai megfigyelőket zavarja, ők meg nem rúgnak labdába. Ez a meccs nagypályás.

Azerbajdzsánnak lenni viszonylag könnyű: az olaj és gáz miatt sem Washington, sem Moszkva nem akar öszszeveszni vele, sőt. Versenyben pénzelik és ajnározzák azt, aki ott nyugodt folyást garantál a szénhidrogénnek és a kemény valutának. Ez pedig II. Alijev, aki a papájától vette át az államfőséget, választáson természetesen. Az apát, Gejdart már tíz éve teljes pompával fogadták Washingtonban, egy tízmilliárd dolláros üzletecske fejében ügyet sem vetve arra, hogy az idősebb Alijev az egykor szovjet csúcsvezetésből örökölte meg független és, hm, demokratikus hatalmát Azerbajdzsánban. Moszkva és Washington csöndesen kiegyezni látszik abban, hol legyen, de inkább hol ne legyen demokratikus (nevű) fordulat.

Az oroszok belenyugodtak, hogy Grúziában és Ukrajnában lett, nem örültek neki, de kissé megnyugodva látják, hogy a narancs nem nő az olajban. Legalábbis nem Közép-Ázsiában és a Kaukázusban, mert van most egy ennél is sokkal fontosabb térség az amerikai stratégiában: a Fekete-tenger és környéke. Ez utóbbit Amerika (Ukrajna után) Románia és Bulgária becserkészésével meg is szerzi, na jó, esetleg kellhet még hozzá Moldova, ami alapvetően meg is van. Az oroszok ennek sem örülnek ugyan, de most legalább annyit kapnak "cserébe", hogy nem kell (egyelőre) félteniük közép-ázsiai és kaukázusi pozícióikat Amerikától. Sőt, számíthatnak Washingtonra, ha Törökország túl sokat akarna a Kaukázusban, illetve Kína a kelleténél mohóbb lenne Közép-Ázsiában.