"Nagyon örültem, hogy visszatért, és újra együtt voltunk. Valójában megőrültem a szétesett, vibráló jelenlététől, de mégis nagyon megszerettem. Ő volt a cinkosom ebben a furcsa utazásban, mégha nem is értettem, mit hajszol. Elfogadtam, hogy valami mást akar Indiától, amit én. Bár én igazából semmit sem akartam. Ő viszont várt valamire, amit maga sem tudott megfogalmazni, de hitte, hogy majd megtörténik. Nagyon a szívembe zártam, és már el sem tudtam képzelni, hogy milyen lenne ez az utazás nélküle. Bajtársak, sorstársak, barátnők lettünk, akárhogy is alakultak a napjaink Indiában. Csodáltam, amiért képes volt megtenni, amit a fejébe vett, és azt végig is csinálni. Mégha bevallottan is rosszul érezte magát a külön töltött egy hét alatt. Hősies cselekedet volt egyedül keresztülszelnie Dél-Indiát, a pokol legmélyebb bugyrát megjárni csak azért, hogy beteljesítse, amire vágyott. Frida így kapta meg végül az ő "igazi" Indiáját. Megnyugodtam a gondolattól, és láthatóan ő is sikerként könyvelte el, hogy megtette. Már nem volt több dolga. Eljött az idő, hogy belenyugodjon a sorsába, és a hátralévő időt a semmittevésnek szentelje. Úgy is tett. Kialudta az egyhetes, háromezer kilométeres kitérőt a Paradicsom egyik legszebb partján. Irigylésre méltó állapotban volt.

Nekem viszont nem volt mit kipihennem. Nekem már mindent megadott India, amire vágytam, pedig semmit sem akartam tőle. Talán éppen ezért hullott az ölembe minden. De nem volt kedvem ezen sokat filozofálni. Ez lett, és kész. Kiültem a teraszra, magamhoz vettem egy termetes papaját, meghámoztam, csinos szeletekre vágtam, és hosszan csócsálva magamba tömtem. A panzió teljesen üres volt, az angol horda is szétszéledt. Nem akartam már nyüzsögni a parton, inkább a teraszt választottam, és úgy döntöttem, hogy bekapcsolom a telefonomat, hátha érkezik valami szívhez szóló üzenet a Báróúrtól. Jól esett volna a meghittséghez egy kis digitál-szerelem, az éterben virágzó tamagocsi-kapcsolat. Túlságosan nyugodt voltam már. De helyette egészen másvalaki borzolta fel az idegeimet. Egy régi barátnő, aki több hét után úgy gondolta, hogy eljött az idő némi lelki életet élni. Nem kellett volna törődnöm vele, mégis felbosszantott. Az üzenet bizonyára jó szándékkal íródott, de a küldője nem tudhatta, hogy éppen milyen élmények után kapom kézhez a sorait. Egyetlen rövidke életjelet sem küldtem neki az elindulás óta. Fogalma sem volt, hogy milyen bezárt szobákat nyitottam ki az utazás alatt, és talán azt sem sejtette, hogy túlságosan törékenyek még ezek a felismerések. Hamar átszakíthatja őket egy-egy jól irányzott ütés.

"Ha az egód fényezése után másra is képes leszel gondolni, akkor jusson eszedbe, hogy az újságíró él, és ír." - szólt az üzenet. Nem tudtam, hogy mit gondoljak. Hiszen a segítőkész barátokkal együtt ő is végignézte a vergődésemet a Báróúr oldalán. Az utolsó, drámai menetben pedig többször meglátogatott, és láthatta a szenvedésem minden stációját. Lehet persze hisztinek is nevezni, hogy pár hét alatt darabjaimra hullottam. A testem lesoványodott, a tekintetem pedig még arra sem volt képes, hogy a koponyámon túlra jusson. Csak merengtem, és démoni alakokkal beszélgettem odabent, amikor éppen képes voltam egyáltalán valamilyen működést produkálni. Talán tényleg hiszti volt. Csakhogy mérhetetlen testi fájdalmakkal járt, elvonási tünetek gyötörtek, miközben tudtam, hogy ha egyetlen adagomat is megkapnék, egy rövidke időre visszakapnám a Báróúr szerelmét, az csak még rosszabbat tenne. Mégis azt gondolom, hogy a psziché kilengéseit kellő tisztelettel kell kezelni.

A szerelmi bánat minden kétséget kizáróan az egóról szól. Abban okoz elakadásokat, hiszen pontosan az önhitt egót utasítja vissza valaki. Ez pedig fájdalmas. Nehéz elfogadni. Ezért, ha sérülés éri ezt az önző kis zsarnokot, más eszközökkel kell a kedvében járni, hogy újra rendesen viselkedjen. Tehát fényezni kell. Mégis rendkívül sértőnek találtam a megfogalmazást, de leginkább azt, hogy a semmiből, mindenféle ismeret hiányában a rendre utasításomról szólt. Baráti jószándékkal pedig senki ne figyelmeztessen, hogy mit kell tennem. Legyen ez a saját kívánalmaim eredménye. Főleg ne intsen a baráti jótanács olyasmire, amit egészen másként értékelek, és más jelentőséget tulajdonítok neki. Az, hogy újságíróként keresem a kenyerem, nem jelenti azt, hogy az is vagyok. Még ha szeretem is a munkám. Ez mindössze eszköz arra, hogy megéljek. Szerencsés esetben termékeny, szellemi munkát jelent, de semmiképpen sem azonosítható azzal a lénnyel, aki vagyok. Azért, mert valaki orvos, nem ébred reggelente azzal a tudattal, hogy valakit aznap mindenképpen meg kell gyógyítania. A szobafestő sem riad fel álmából, hogy mikor festhet ki mihamarabb egy szobát. Lehet persze valaki határtalanul elhivatott, akár önmaga kárára is, de nem gondolom, hogy az egészséges. Önmagunkat sokkal több rétegben kell kezelnünk, és mindennek meg kell találni a megfelelő arányát. A hivatás sem követelhet többet annál, mint amennyi jár neki. És mindez egy baráttól - aki maga is kihátrált ebből a hivatásból -, meglehetősen furcsán hangzott.

Az egészet inkább úgy értékeltem, mintha a saját elvárásait, a saját fel nem dolgozott problémáját küldte volna rám ebben az üzenetben. Mintha arra figyelmeztetett volna, hogy legyek csak résen, mert nincs jogom jól érezni magam. Nincs jogom hozzá, hogy egyszerűen csak élvezzem az életemet, és örüljek annak, hogy éppen semmilyen elvárás súlya nem nyomaszt. Bizonyára őt ezek a gondok gyötörték, és a baráti szál ürügyén alkalmas eszköz voltam a kivetítésre. Az azonban, hogy ezen bosszankodni kezdtem, azt mutatta: még inkább meg kell győznöm magam a saját utam helyességéről. Egyszer s mindenkorra szembe kell néznem vele, hogy akkor cselekszem jól, ha a magam elvárásait követem.

Egy barát fogalmazhat meg kritikát, őszintén megmondhatja a véleményét, csakhogy nem olyankor, amikor a másik tátongó, vérző sebtől szenved. A barát feladata egy krízisben az, hogy együtt érezzen, biztasson, elfogadjon, hogy a szeretetéről biztosítson. Akkor kell tanácsot adni, ítéletet mondani, számonkérni, javasolni, kinyilatkoztatni, ha már elmúlt a fenyegő baj, és közeledni látszik az enyhülés. De erről még egyáltalán nem volt szó. Nem léptem túl semmin sem. Mindössze a tüneteken enyhített a gyógyszálló kellemes klímája, a jó koszt és a többi ápolt társasága. Éppen csak megéreztem, és halványan talán kezdtem megérteni, hogy milyen hibás működéseket kell kikapcsolnom az életemből, és mik azok, amiket a végtelenségig erősíteni leszek kénytelen. Hosszú és türelmes munka eredménye az önmagunkra találás, legyen bármilyen korban is valaki. De az biztos, hogy előbb-utóbb kénytelenek vagyunk belevágni ebbe a hosszú útba. Különben Báróurak falnak fel minket minden útelágazásnál.

Az adott pillanatra vetítve tehát semmit sem kellett tennem, mindössze őrizni Frida álmát, és megemészteni a papaját, amit a gyomromba küldtem. Továbbá élvezni az éjszakai levegő illatát, és nagyívben elkerülni az írást, amihez egyébként sem éreztem semmilyen indíttatást."

... tovább az India Gyógyszálló blogba