Meglehetősen sötét képet fest Lengyel László az elmúlt másfél évtized politikai folyamatáról. Arról a korszakról, amelyik az Európai Unió tagjává fogadta Magyarországot, amelyikben szabad választások lehetőségében méretnek meg politikai erők.

A politikai osztály médiabuldózerei alkalmanként sárdobálással küzdenek a nyilvánosságért. A mai politika mégsem egészében sárdobálás. Abból pedig, hogy a két legizmosabb politikai erő most egy-egy vezéregyéniség köré tömörült, nem következik, hogy egymáshoz hasonlatosak. Hamis az ilyen mérleg: míg az egyik szőlőkben sáros, a másik adócsalásban.

Lengyel nem veszi észre, milyen sötét erdőbe tévedt, amikor az egész politikai közéletet marasztalja el. A populista pártosodást maga is populista demagógiával ítéli el. Mindenki másképp csinálja? Nem, mindenki egyformán, hangzik Lengyel ítélete a fölényes irónia magasából.

A választásokról ezt mondja továbbá Lengyel: "Lesznek boldog győztesek és keserű vesztesek, csak rajtuk kívül senki sem tudja, mi értelme volt a győzelemnek és a vereségnek." Itt ugyancsak megszaladt Lengyel tolla. Ha a választásoknak nincs tétje, akkor minden csak cifra politika vagy akarnok huncutság. Akkor a másfél évtizede ránk köszöntött szabadság csak annyi, hogy egy újabb elit lett úr mirajtunk.

A gőgös antipolitikának épp a "létező szocializmussal" múlt el érvénye és aktualitása. Utóvédharcát egykori ellenfele vívja, a Michael Hardt és Antonio Negri nevével fémjelzett neomarxizmus. Az antipolitika zászlaja alá egykor a demokrácia hívei gyülekeztek, míg manapság a demokrácia ellenfelei. Populista közhellyé lett a mondanivalója: a politikai hatalomvágy minden különbséget felszámolt, minden csak propaganda, minden rendszer elnyomásra épül.

Az antipolitika nem több eklektikus ideológiai romhalmaznál. Képviseletét az olvasó a legkevésbé éppen Lengyel Lászlótól várná. A kiábrándult utópista Lengyel ebben a cikkében is arról ábrándozik, hogy összebékülnek a politikai ellenfelek. A folyamatos kampány "lehetetlenné teszi az egyezkedéseket".

Jól értjük-e, hogy a politika valamennyi csibészét az egyezkedés szenteltvizével kellene megváltani? A politikai árok két oldalán álló csoportok egy-egy kétharmados törvény kőtáblái mögött összeölelkeznek, mint a vérontás után a fáradt katonák. Ezzel, ha jól olvassuk Lengyelt, elhárul az oktatási reformok, a gazdasági kiegyensúlyozottság és az egészségügy modernizálása előtti akadály.

A pragmatikus egyezkedések nyomán eltervezett reformokat a képmutatás fűti. Az árokbetemetési kísérletek a Hiller- Pokorni vagy a Horn-Orbán konzultációk lidércét idézik. Az ország megújítását a politikai erők különbözőképpen képzelik el, a bel- és külpolitikát éppúgy, mint az államháztartás ésszerűsítését. Ma csúnya szó az ideológiai különbség, de még mindig jobb, mint az elvek nélküli gyakorlat elfogadásáé. A pragmatikus antipolitika a versenyt iktatná ki a politikai folyamatból.

Lengyel finnyásan utasítja el a pártokat. Negatív kampányt folytatnak, karaktergyilkosságokkal operálnak. "Nincsenek pártok, csak Politika-művek, Fidesz Rt., MSZP Kft. Nincsenek politikusok és államférfiak, csak politikai részvénytársasági elnök-vezérigazgatók, vezérek és kegyencek, szappanopera-főszereplők és mellékszereplők, mi kutyánk kölykei és ellenségek" - írja Lengyel.

A szatirikus leírás még műfaján belül is túlzás. A politika megvetése az egész politikai folyamatot kérdőjelezi meg. Gyarló szinten, meglehet, de a pártok nem részvénytársaságok, még ha tevékenységük olykor hasonlít is némely nagyvállalati üzemre. A kérdés az, milyen a termék? A politikai folyamat botrányai éppúgy lehetnek egy megtisztulás eszközei, mint az elhomályosításéi. Az üres moralizálásból éppen az erkölcsi ítélet hiányzik. Egy közszereplő családi életébe belemarni nem ugyanaz, mint nepotizmussal vádolni bárkit. Hogy Lengyel számára is világosabban fogalmazzak, si duo faciunt idem, non est idem. Ha ketten csinálják ugyanazt, az még nem ugyanaz, alma és körte egyaránt gyümölcs. Összevetésüknél illik eldönteni, melyik a frissebb vagy éppen rohadtabb.

Az elmúlt másfél évtized története nem azt bizonyítja, hogy nem nőttek magasra államférfiak. Elég a köztársasági elnökökre utalni Göncz Árpádtól Sólyom Lászlóig. S még arra is, hogyan szitálta ki a sokat bírált politika a kéményseprő vállalat szocialista főnökéből miniszteri rangra emelkedett urat, hogyan a szegény ötvenhatos dadogót. Ha lassan is, de ezek a malmok őrölnek.

A politika mint a bűnözés egyik formájának nyüstölése a gátlástalanabb félnek kedvez. Ha nincs erkölcsi tét, nincs különbség, minden gyümölcs ab ovo rohadt, az elszántabbaknak nyílik tér, a kis női csukáknak, a rabulisztika süvölvényeinek, a gyermeket kísérő anyák provokátorainak.

A botrányok nem a politikát diszkreditálják általában. Nem-egyszer a választóknak engednek betekintést egyes szereplők tevékenységébe, jellemébe. A Watergate-botrány egy elnököt rántott magával, a Tocsik-ügy egy kormányt. A hatalom túlhabzásának mindenféle ellenőrzés vet véget, de egy-egy bűn leleplezése nem kriminalizálhatja a politikát.

Ha csakugyan úgy lenne, hogy a politika kizárólag a gazemberek sportja, akkor mindegy, ki győz a jövendő választásokon. De persze az emberek többségének nem mindegy. Lengyelnél azonban a politikai különbség annyit jelent, mint Liliputban a törpék között, hogy melyik végén törik fel a tojást. "Gyurcsány hagyta magát beköltöztetni a Villába, ahová Orbánnak sokkal nehezebb a maga isteni voltában beereszkednie."

Ha ez nem sajtóhiba, akkor a tekervényes mondat azonos célokat tulajdonít a két szembenálló részvénytársasági vezérnek. A Villát akarják elfoglalni, a Villa talán az ország?

A szimbolikus Villa emlegetése nem méltó Lengyel Lászlóhoz, az eminens politikai gondolkodóhoz, az egyébként választékos stilisztához. Ez a "villázás" csakugyan a politikai mocsok része, s még ironikus ismétlése is fertőz. A valóságos politikai aréna azonban tágasabb, mint amit a sárdobálástól látni. Magyarország közepes vagy annál kisebb hatalomként is világpolitikai és európai szereplő. A belpolitikai retorika elfedheti, de nem takarhatja el, hogy mozgásterünk kihasználásának értelmezése és lehetősége tekintetében a politikai erőket jelentékeny különbség választja el. Engedje meg tehát Lengyel a választóknak, hogy tapasztalatuk és ízlésük, hajlamuk és meggyőződésük szerint gyakorolják állampolgári jogaikat.

"A politika a demokrácia éltető ereje", hirdette egy amerikai politikus, Nelson Rockefeller. És hozzátette: "Aki a politikát 'mocskosnak' tartja, az a demokráciát mocskolja."

A szerző irodalomtörténész,
egyetemi tanár

- Igen... Õ az, személyesen: a Megvesztegethetetlen! Tudod, aki olyan sokat kér, hogy eddig még senki sem tudta megvesztegetni!