Magyarországon 1980-ban 263 ezren voltak gyesen, ebből a férfiak száma elenyésző volt. 2004 decemberében viszont már körülbelül tízezer gyeses és 813 gyedes apuka volt, gyermekápolási táppénzre pedig körülbelül 12 ezer apát írtak ki.

Annak megítélése, hogy a férfiak egyre inkább átveszik a hagyományosan női szerepeket, ellentmondásos. Sokan üdvözlik az új szokást, másokban azonban visszás érzéseket kelt, természetellenesnek tartják az ilyen ambíciókkal megáldott férfiakat. Az elmúlt húsz évben természettudósok és szociológusok kutatták és értékelték újra az apák szerepét. Bizonyítékok támasztják alá, hogy az "új ember" nem fajunk legújabb kori civilizációjának terméke. A kétéltűek és a madarak között is találtak együttműködő hímeket, sőt olyan fajokat is, mint például a strucc, ahol a fészekaljat egy féltékenyen őrködő hím védi. Az emlősök körében viszont eddigi ismereteink szerint az apák szerepe minimális, gyakran csak az utódnemzésre korlátozódik. Néhány intenzív társas életet élő faj - mint a kanadai erdei farkas - hímjei azonban segítenek a kölykök etetésében. Vannak olyan rágcsáló fajok is, ahol az apaállat aktívan részt vesz az utódok felnevelésében. Sokan vélekednek úgy, hogy a pleisztocén korban élt férfi elődeinknek is hasonló szerepük lehetett.

A főemlősök között a kis termetű újvilági majmok, például a selyemmajmok, a tamarinok és a csuklyásmajom vált érdekessé. Ez utóbbi annyira szenvedélyes apajelölt, hogy utódja születésénél valóságos bábaként tevékenykedik: nyalogatja, melengeti az újszülöttet, sőt igényt tart a méhlepény felére is. Az idő 93 százalékában a kölyköt a hím hurcolja. Az együttműködő szülői magatartás hozzájárul ahhoz, hogy több utód maradjon életben.

De ha ennyi előnnyel jár a szerepmegosztás, akkor miért olyan ritka mégis az előfordulása? Még sosem figyelték meg legközelebbi rokonaink - az emberszabású majmok - között, elárul-e egyáltalán valamit ez a szokás az emberi természetről? Igen, ha vannak olyan tulajdonságok, amik közösek bennünk és az említett kis majmokban, és hiányzik az emberszabásúakból.

Ilyen lényeges tulajdonság az, hogy a kis majmok és az ember esetében is fáradságos és veszélyes folyamat a szülés. A problémát a fej mérete okozza. A kisebb állatoknak nagyobb a relatív fejmérete, ezért nehezebb számukra az utódok világra hozatala. Az elmúlt 500 ezer évben őseink körében látványosan, mintegy 75 százalékkal nőtt meg a kifejlett agy mérete, ehhez képest a testé alig változott. És bár az újszülött agya csupán körülbelül negyede a kifejlett agy méretének, a fej már így is az anyai medence méretének határait súrolja, mely viszont elég keskeny kell maradjon ahhoz, hogy képesek legyünk felegyenesedve járni.

Nem a nehéz szülés az egyetlen probléma őseink és az említett apró majmok számára. Az ősemberek két lábon járása és a testszőrzet elvesztése sokkal nehezebbé tette a sokáig felnőtt segítségre szoruló gyermekek szállítását. Egy csimpánz csemete anyja szőrébe kapaszkodik, majd, amint nagyobb lesz, anyja hátán lovagol, így az szabad kézzel kutathat élelem után. Az ősember anya hónapokig, sőt akár évekig kézben kellett cipelje utódját, bármerre ment. A selyemmajom anya problémája abból adódik, hogy általában ikreket hoz világra, így lehetetlenné válik számára a fák tetején való ugrálás és gyümölcskeresés, mivel erősen fognia kell kölykeit.

E megfigyelések vezettek ahhoz az elmélethez, hogy az együttműködő apai viselkedés akkor alakul ki a főemlősökben, amikor az anya nem képes egyedül boldogulni. Az elméletet először ellenállással fogadta a kutatók többsége, mert az írott történelem során a kisgyermekek gondozását mindig és mindenhol a nők feladatának tartották. A legutóbbi években azonban kultúr-antropológusok felfedezték, hogy ez sem teljesen igaz. Két afrikai pigmeus törzsnél például az együttműködő szülők jelentik a normát. Az efe és aka népcsoportok körében a férfi és női szerepek egyértelműen felcserélhetők. Feljegyzések szerint a gyermekekkel való bánásmód és a velük eltöltött idő alapján az aka férfiak a bolygó leggondosabb apái.

Mintegy húsz évvel ezelőtt egy angol kutató kimutatta, hogy a selyemmajom hímek hormonálisan reagálnak apai szerepeikre. Az azóta eltelt időszakban további bizonyítékok gyűltek össze annak alátámasztására, hogy egy speciális hormonális adaptáció alkalmassá teszi néhány emlősfaj hímjeit az együttműködő szülői szerepre. Vemhes nőstény társaságában a hímek vérében keringő prolaktin hormon szintje emelkedni kezd, és ez a növekedés folytatódik egészen az utód megszületéséig. A prolaktin egy ősi hormon, mely emlősökben a tejelválasztásért és az utódnevelési viselkedésért felelős. Egyértelmű, hogy ez a hormon készíti fel a selyemmajom hímeket az utódnevelésben való részvételre. És mi a helyzet az emberekkel?

2000-ben kanadai kutatók kiderítették, hogy ugyanez. Terhes nővel együtt élő férfiakban a szülés előtti három hétig folyamatosan emelkedett a prolaktin szintje (átlagosan 20 százalékkal). Ugyanakkor szüléskor a férfiak tesztoszteronszintje drámaian lecsökkent. A terhes nővel együtt élő férfi szervezete akkor is így reagált, ha ő volt az utód vér szerinti apja, és akkor is, ha tudta, hogy a gyermek nem is az övé. Ez a hormonális változás tehát az együttműködő adaptáció, nem pedig az egyenes ági rokonsági szelekció eredménye. A prolaktin férfiakban és nőkben, hímekben és nőstényekben lehetővé teszi a fiatal utóddal szembeni védő viselkedés kialakulását, de ahogy a beszédkészség, ez is az egyéni élettapasztalattól függ. Ha a férfiakban mindig is megvolt a prolaktinszint-növekedés lehetősége, miért maradt ez ennyi ideig rejtve az egész világ elől? Bár a hormonok egyértelmű szerepet játszanak viselkedésünkben, funkciójuk gyakran az, hogy lehetővé, ne pedig elkerülhetetlenné tegyenek bizonyos viselkedéseket.

A nyugati nőknek a második világháború után meg kellett jelenniük a munkaerőpiacon. Miközben a munkaadók mind többet követelnek, az anyáknak nyújtott támogatás csökken. Talán olyan kor felé közeledünk, amikor az anyák egyedül már nem képesek megbirkózni a helyzettel, és éppen ez magyarázza az új típusú férfiak megjelenését. Egy biztos, az apák és gyermekeik közötti kapcsolatban bekövetkező változás nem írható a biológiai változás számlájára. Ahhoz túl gyors ez a változás.

A férfiakkal kapcsolatos igazság viszont az, hogy amikor igazán nagy szükség van rá, a prolaktin rendelkezésre áll, készen arra, hogy a véráramba kerülve újra eljátssza régi szerepét. És talán még sosem volt ekkora szükség rá, mint manapság.

• Az 1970-es években a brit apák átlagosan napi 15 percet töltöttek gyermekükkel kapcsolatos tevékenységgel. Ma ugyanez az idő két óra. 1986-87-ben a 40-49 éves magyar apák átlagosan napi 81 percet, 1999-2000-ben 99-100 percet töltenek gyermekeikkel.
• Azok a gyerekek, akiknek az apja részt vesz a gyermek nevelésében/életében, több vizsgát tesz le 16 éves korára, és 21 éves koráig kevesebb bűntényben vesz részt, hosszú távú szellemi egészsége és házassági elégedettsége jobb.
• Egy síró vagy nevető gyermekre az apák és az anyák ugyanolyan izgalmi tünetekkel reagálnak: a szívritmus, a vérnyomás és a bőr vezetési képességének emelkedése.
• Európában a brit apák dolgoznak hetente a legtöbbet, átlagosan 46,9 órát, míg Németországban a heti munkaidő 41,5, Franciaországban pedig 35,5 óra. A magyar apák 1999-2000-ben főállásban naponta 484 percet töltöttek.
• Az Egyesült Királyságban az elvált apák 70 százaléka tartja a kapcsolatot gyermekével. A válással végződött házasságok 10 százalékában az apa a fő gondozó. Magyarországon az elvált szülők gyermekeinek körülbelül 2 százaléka él az apjával.

A nyugati társadalmakban az apaságot egyetlen generáció alatt újraértelmezték