Vörös sólyom végveszélyben
"Afganisztánt még soha senkinek sem sikerült meghódítania" - mondja fenyegetően a szovjet kiképzőtiszt a tapasztalatlan baka szemébe. Lassan, hogy a moziba jegyet váltó néző is értse: nem kínos, hogy ez a Szovjetuniónak sem sikerült.
A legújabb orosz sikerfilm, a 9. század rendezője, Fjodor Bondarcsuk üzenete egyszerű: ha nincsenek barátaid, de férfivá akarsz érni, és hasznos akarsz lenni hazád számára, vár a sereg. Sokan meg fognak halni a bajtársak közül, de megéri! - a második generációs színész-rendező, a Háború és békét és a Csendes Dont is vászonra vivő Szergej Bondarcsuk fia mindent elkövet, hogy az afganisztáni háborút hat fiatalember sorsán keresztül bemutató film után ilyen hangulatban jöjjön ki a moziból minden potenciális rekruta.
A történet 1988-ban kezdődik: a Szovjetunió üzbegisztáni csücskében egy kiképzőtáborba érkezik hat újonc, akiket az égett arcú Digalo zászlós vesz kezelésbe. A kemény külső érző lelket takar: mikor kiderül, hogy a három hónapos kiképzés után Digalo nem tarthat a fiúkkal harcolni Afganisztánba, elszalad egy pipacsmezőre sírdogálni.
A fiúk viszont mennek a frontra - hangsúlyozottan önként. Mert a szovjet hadseregben erre Bondarcsuk szerint mindenki önszántából vállalkozott. A negyvenegy éves rendező legfeljebb annyit enged meg, hogy a tétovázók kiléphetnének a sorból, de mégsem teszik. Félnek a többiek, a vörös sólymok megvetésétől.
Afganisztánban a szovjet hadsereg mindent önvédelemből tesz. Támadást - például a hazautazó szovjet katonák gépének lelövését - csak a közelebbről meg nem határozott "afgánok" indítanak. Hogy azok kik, éppúgy homályban marad, mint az egész ország, vagy a kilenc évig vívott háború értelme. A csapat festőművész tagjának tolmácsolásában van viszont eszmefuttatás a háború és a fegyverek esztétikai szépségéről, bőven akad példa a bajtársiasságra.
A vásznon is szereplő Bondarcsuk a propagandavonalat csak azzal bontja meg, hogy egy csecsen is küzd a csapatban. Igaz, a csecsenföldi áthallás kettős: 1. a kaukázusiak is önfeláldozóan harcolnak, 2. Csecsenföld elválaszthatatlanul Oroszország része. Egyszer pedig egy szovjet taposóakna felett elmerengve anynyit mond: mi rejtjük el, és minket robbant fel.
Ám azt, hogy az egész háború zsákutca, még akkor sem mondja ki, amikor egy híján a csapat összes tagja meghal: egyiküket egy gyerek lövi hátba - hogy azért nagyon senki se bízzon az "afgánokban" -, a többiek pedig egy magaslat védelme során esnek el. Az áldozat fölösleges, mert a szovjet hadsereg kivonul.
A rendező szerint filmje nem pacifista és nem militarista, egyszerűen háborús film. Amelynek végén a felrobbantott és lelőtt társai elvesztését enyhítendő az egyetlen túlélő a kivonuló tank tetején elmormogja monológját: "Akkor még nem tudtuk, hogy két év múlva megszűnik az ország, amelyért harcoltunk. Hogy majd nem illik mutogatni annak a hadseregnek a kitüntetéseit, amelyben szolgáltunk. Pedig mi megvívtuk a saját csatánkat és mi - győztünk."
Oroszország nem hajlandó az amerikaiak vietnami kudarcához hasonló módon feldolgozni az afganisztáni háborút. Hogy ezt Bondarcsuk jó érzékkel tette, azt az igazolja, hogy a tízmillió dollárból készült, látványos film - túlszárnyalva minden eddigi rekordot - öt hét után több mint 24 millió dolláros jegybevételt produkált.
Moszkva, 2005. november
