Főképp azért, mert maguk a beszélők nem akarják elválogatni, sőt, sok esetben fennáll a gyanú, hogy nem is tudják. Igazán nagy ostobaságok hiteles kommunikációja valóban feltételezi az őszinte átélést, ezért profi kampánymenedzserek megkeresik ezekhez azokat a politikusokat, akik tényleg úgy is gondolják. Gond persze, hogy amikor az ilyesmi már kellően nagy tömegben áll rendelkezésre, önálló szabályteremtő erőként kezd működni, s nem marad más, mint a napi csapkolódás. Viszont ilyenkor is előfordulhat, hogy olyan ügyek vetődnek fel, amelyek fontosak, úgy értve, hogy a kampányban szerezhető piros pontokon túl is fontosak. Például embereknek vagy emberek egy politikailag nem pontosan körülírható csoportjának.

Úgy látta például a külügyminiszter, hogy helyes dolog nyilvánosságra hozni Jeszenszky Géza egykori washingtoni nagykövet 2001-2002-es beszámoló jelentésének egy részét, mert másképp nem lehet feloldani azt a politikai perpatvart, amely a miniszterelnök amerikai útja után tett nyilatkozata miatt alakult ki. Politikai perpatvar versus nemzeti érdekből fakadó titkosság. Azt mondja a nemzetbiztonsági bizottság alelnöke, fel lehetne oldani a testületének október 11-i vitájáról készült jegyzőkönyv titkosságát, "hogy a közvélemény is megismerje az ülésen elhangzottakat". Közvélemény versus nemzeti érdekből fakadó titkosság. Érezte ugyan a külügyminiszter, hogy rossz nyomon járunk, mert nyilatkozatában leszögezte, ez többé nem fordulhat elő, csak ez hasonlít a bűnbánó megesett lány fogadalmára: többet nem vesztem el a szüzességem. Jobban látja Tóth András államtitkár a problémát, aki elzárkózik államtitkok feloldásától, így az említett jegyzőkönyv bizonyos részeinek nyilvánosságra hozatalától.

Majdnem el lehetne intézni a problémát egy csütörtök reggeli dohogással, van ilyen, egyszer-egyszer a titkosság kérdésébe is bele kell ütköznünk, bang, ez volt az. Csak éppen ömlik a különböző rendű és rangú titok, adóhivatal, ügyészség, miegymás, másrészt, ha hajlamos rá az ember, fellelheti a szisztematikus szivattyúzás körvonalait is. Egy fideszes képviselő szerint olyan kiterjedt a hírpiac, hogy nem kell ehhez külön ügynökhálózat, az információk beesnek anélkül is. A régi nóta: meddig szimpla locsogó valaki, s mikortól ügynök? Ha aláír? Nincs is párja a formális hálózatnak. Ha azonban a dolog érdemét nézzük, mindegy, hogy ügynöknek, hírkupecnek vagy csak jó barátnak hívjuk a kiszivárogtatókat, s tartótisztnek, hírnagykereskedőnek vagy keresztapának a begyűjtőket, terminológiától függetlenül ugyanarról van szó: az egészségesnél valamivel nagyobb számú köztisztviselő és közalkalmazott osztja meg a rábízott információkat illetéktelenekkel. Nem kell híres elemzőnek lenni ahhoz, hogy puszta újságolvasásból megállapíthassuk, valami borzasztóan nincs itt rendben. A korábban sokat emlegetett árnyékállamnak mintha kiépült volna az apparátusa is. A végén még a miniszteri sofőrök titokban elhordják majd korábbi főnökeik gyerekeit az iskolába, így biztosítandó a jövőjüket.

A helyzet lehetetlen, akár a megoldása. Már hallani hangokat, hogy a Fidesz-kormány alatt ugyanez volt, ami egyébként ma már mindegy, hacsak nem azt célozza az észrevétel, hogy végül is elmegy ez az egész, együtt csináljuk, szélsőségesebb eseteknél van egy kis vircsaft, de összegészében jól van így. Ez a legrosszabb az egészben. Ezért helyes, hogy a külügyminiszter feljelentést tett, mert alaposan gyaníthatta, hogy titkosított táviratokról jutott ki információ, s pont ugyanezért nem lett volna szabad a nyilvánosságra hozni a Jeszenszky-papírokat. Ezért lenne helyes, ha a Nemzetbiztonsági Hivatalban nem nyugodnának bele, hogy nem deríthető ki, ki informál illetéktelenül parlamenti képviselőket. S persze tudjuk, amíg állam van és titok van, addig mindig lesznek, akik különböző okoknál fogva ezekkel házalnak, de messze nem mindegy, mekkora fenyegetettségben, s milyen mértékben. Mert két árnyékállam még nem tesz ki egy államot.