Ugyanis már az ő sírjukhoz kellett kimenni. A demográfusok többlethalálozásnak hívják a jelenséget. Az ország fejlettségéből következően számítható átlagnál korábban meghaltak évi mintegy húszezres sokasága tartozik ide.

Nem találkoztam még tiszta magyarázattal arra, hogy miért van nálunk ez így. Azzal sem találkoztam, hogy bárki kísérletet tett volna annak megértésére, hogy a hozzánk minden fontos nagy adottság tekintetében hasonló helyzetben lévő csehek miért élnek átlagosan négy évvel tovább, mint mi. Ez idő alatt is egészségesebben.

Hazudik, aki azt mondja, nem érti meg, miért születik kevés gyerek nálunk. Beszélgessen például szülésznőkkel, akik - miközben benn a kórházban vicces ügyeleti díjért tartják a frontot, s tudják, hogy férjüknek, aki szintén orvos, bármelyik pillanatban ugrania kell - ha valamelyik beteggel baj van, miként élik meg, hogy mondjuk a hét-, illetve kilencéves gyereket egyedül kell otthon hagyni éjszakára. (Részlet egy megjelent interjúból...) A megfontolt szülési hajlandóságot tehát még érthetjük, de arról még csak hazudni sem próbálunk, miért az Európában kivételesen rövid élet.

Hivatkozhatnánk a modernizáció kínos százötven évére, amelynek során tántorogtunk Amerikába, vesztettünk háborúkat, embert, bukott mindenféle forradalom, és voltak élmények tömegével, csak a sikert nemigen lehetett itt átélni - talán csak egy darabig a sportban és tudósokról vett híreknek köszönhetően -, de erre könnyű és gyors kontra következik. A hetvenes éveket úgy kezdtük ugyanis, hogy az angol vagy a japán halálozási arányok nem voltak jobbak. Most hét év hátrányunk van velük szemben. Szokás mondani, hogy azokból a keserves utolsó évekből nem biztos, hogy baj, ha kevesebb van, de sajnos itt sincs vigasz: ha valaki megéri a hatvanat nálunk, már átlagos mennyiségű további ilyen-olyan esztendőre számíthat - előtte van a baj. Ott veszítünk el megmagyarázhatatlanul sok embert.

Az aktív felnőttkorban elhunytak között ötből négy férfit, egy nőt.

Nemcsak a szülés körül segédkezők között sok a hölgy tehát, hanem a sírok gondozói között is százezrekkel több nőnek kell lennie.

A felnőtt férfiak közül halnak meg nálunk minden európai mérce szerint kirívóan sokan, lassan három évtizede, mintha állandó háborús veszteségben volnánk, csak éppen nem tudjuk, milyen harcot és ki ellen buknak el. De tény: nem valósul meg a halál előtti egyenlőség. Sem országok, sem korosztályok, sem nemek szintjén.

Meggyőző vizsgálat mutatta ki: mindezek mögött (társadalmi) depressziós típusú okokat lehet találni. Nem leszünk ettől sem okosabbak. Nem tudjuk, mitől a kedvetlenség, a sikertelenség érzete, a befelé fordulás, a halál előtti - megint csak felmérések alapján számított - öt-hat, már betegségben élt év. A szeretetlenség érzete, a kiégettség.

A három évtizede még velünk egy szinten volt angolok különös adatra bukkantak: a minden szempontból egy kategóriába sorolható közalkalmazottaik közül több évvel hamarabb haltak meg azok, akiknek nem volt autójuk, mint azok, akik vezettek. Közelre húzhatjuk ezt a képet: Csehországban - nemcsak most, hanem már a hetvenes évektől - sokkal szűkebbek a vagyoni különbségek, mint nálunk. És az emberek tovább élnek. Más összefüggésben: ha van is különbség, sokat számít az is, miként kell átélni. Mennyire számíthat a többiek - családtól az államig - segítségére az, aki egy idő után biztosan tudhatja: győztes már nem lehet. De ettől még végig lehetne mennie a pályán. Nálunk ez az, ami gyakran nem megy.

József Attila a Hazámban árvaság, korai öregség és az egyke "kiszámolása" után a "föl kéne szabadulni már"-ig jutott. A helyzet azóta nehezebb: nem tudjuk ugyanis, miből kéne felszabadulni. Pedig föl kéne.