Európai ésszel fel nem fogható, hogy miért jelentkezik egy tehetős középosztálybeli család teljesen normálisnak tűnő gyermeke a fegyveres erőkhöz éppen most, amikor sejteni lehet, egyhamar nem köszönt be az általános világbéke, de a mi konyhánk most Amerikában van. Innen sok minden egy kicsit másként látszik.

A középiskola utolsó osztályába járó fiunk pacifista, és az ember azt gondolná, hogy sem a rockgitározásban, sem a tőrvívásban való jártassága nem számít az USA hadereje által különlegesen keresett képességek közé. Ennek ellenére már mind az öt haderőnemtől (légierő, szárazföldi hadsereg, haditengerészet, tengerészgyalogság és parti őrség) kapott vagy három toborzólevelet. Az sem feltétlenül kizáró ok, hogy külföldi. Az Egyesült Államok fegyveres erőiben jelenleg mintegy 35 ezer nem amerikai állampolgár szolgál. Nagyjából hatoduk Fülöp-szigeteki, de a mexikóiak is több ezren vannak. Néha kisebb tudósítás számol be arról, hogy néhányuk posztumusz megkapta az amerikai állampolgárságot. Ez fontos, mert a kedvezmény automatikusan átszáll a családtagokra, özvegyekre, anyákra, apákra, gyermekekre, testvérekre.

A haderőnemek közül egyedül a hadseregnek vannak toborzási gondjai. Manapság a világ ügyeiben kevésbé tájékozott fiatalok is sejtik, hogy hiába a havi 400 dollárral megemelt illetmény és az akár 20 ezer dolláros "aláírási pénz", nem érdemes az ismételt iraki bevetések előtt álló 1. páncélos vagy 25. gyalogsági hadosztályhoz szerződni. A többi haderőnemnek nincsenek ilyen problémái, pedig ott sincs mindenki folyton biztonságban. Egy ismerős büszkén meséli, hogy fia az elit haditengerészeti kommandó (SEAL) tagja, éppen Alaszkában van téli kiképzésen, de nem kizárt, hogy hamarosan Irakba vagy Afganisztánba vezénylik. A magyar-amerikai papának nem kell magyarázni, mi a különbség a két ország háború- és hadseregfelfogása között.

Európában a háború azt jelenti, hogy vagy a németek, vagy az oroszok jönnek be, esetleg felváltva mindketten. A civil áldozatok száma a fronton elesettekénél is nagyobb, a lakosság évtizedekig nyögi az újjáépítés költségeit, és ebben nincs nagy különbség a győztes és a vesztes között. Európai szemmel nézve aligha van "jó" vagy akár elfogadható háború.

Ezzel szemben amerikai földre ellenséges katona az 1846-48-as mexikói háború óta nem tette a lábát, és a polgárháborút leszámítva 2001. szeptember 11-éig a polgári áldozat fogalma is ismeretlen volt. Amerika a vietnami kivételével minden háborúját megnyerte, pedig volt belőle elég. A különböző szempontok szerint összeállított listákon 229 év alatt a függetlenségi háborútól a második iraki hadjáratig legkevesebb hatvan nagyobb katonai konfliktus és rengeteg kisebb csetepaté, helyi incidens szerepel. Amerika, megint csak leszámítva az egyetlen kivételt, mindegyikből erősebben és gazdagabban került ki, miközben a lakosság a frontról érkező posta mellett csak a sajtóból (az utóbbi fél évszázadban főleg a tévéből) értesült távoli földrészeken harcoló fiai sikereiről. Az USA a második világháborúban szenvedte el a legnagyobb emberveszteséget - mintegy 400 ezer halottja volt (ugyanannyi, mint a tizedakkora népességű Romániáé, hogy az orosz, német, japán vagy kínai számokat ne is említsük), viszont cserébe az Egyesült Államokra nagyhatalmi státus és tartós jólét köszöntött. A hadtörténet pozitív fejezetei nyomán az amerikai néplélekbe és politikai hagyományba mélyen beivódott, hogy olykor nem csak elfogadható, de kifejezetten tanácsos is a nemzetközi problémák katonai eszközökkel, sőt, háborúval való megoldása.

A Szovjetunió felbomlását követően különösen szemléletessé vált, milyen óriási hangsúlyt helyez az Egyesült Államok a katonai erőre. A Szovjetunió nélküli világban az USA egyelőre hegemón szerepet játszik, és az itt általánosnak tekinthető vélekedés szerint ezt elsősorban katonai ereje teszi lehetővé. A gondolkodás csírái a hetvenes évekig nyúlnak vissza, amikor Carter elnök először az Egyesült Államok érdekei szempontjából elsőrendű fontosságú, katonai erővel is megvédendő térségnek nyilvánította a Közel-Keletet és különösen az Öböl térségét.

A Bush-kormányzatra nagy szellemi befolyást gyakorló Robert Kagan 2002 nyarán, a Hoover Intézet Policy Review című folyóiratában közölte Erő és gyengeség című, a katonai erőhöz való európai és amerikai hozzáállás eredetét, logikáját elemző tanulmányát. Arra a következtetésre jut, hogy Amerika másoknál valóban hajlamosabb katonai erőhöz folyamodni, de ennek megvan a magyarázata: megteheti. Különben pedig az Egyesült Államoknak az európaiak történelmileg teljesen érthető vonakodása miatt egyedül is el kell tudnia viselni a nemzetközi katonai biztonság terheit, nincs ebben semmi rendkívüli. Aztán jött az iraki háború.

A Bostoni Egyetemen nemzetközi kapcsolatokat tanító Andrew Bacevich szerint a század elejére az amerikaiak fejét egyszerűen elcsavarta a militarizmus. Az egykori West Point-i katonai akademista és vietnami veterán könyvének olyan címe van, mintha a hetvenes évek Moszkvájában adták volna ki: Az új amerikai militarizmus - Hogyan csábította el a háború az amerikaiakat. Ha Bacevich nem lenne egyben a neokonzervatív Weekly Standard és a szintén kőkonzervatív National Review rendszeres szerzője, véleményét könnyű lenne "Amerika-ellenes liberális handabandának" beállítani. De Bacevich konzervatív és még hívő katolikus is, úgyhogy a jobboldalon is érdemes elgondolkodni a mondanivalóján.

Szerinte az Egyesült Államok polgárai és vezetői egyaránt túlzott elvárásokkal vannak a fegyveres erők iránt. Szinte általános a meggyőződés, hogy bármilyen probléma merül fel, katonákkal meg lehet oldani. Azt is tévedésnek tartja, hogy Amerikát pusztán a katonai erő tenné naggyá, és ebben ne lenne szerepe a gazdaságnak, a vállalkozó kedvnek, a kutatás-fejlesztésnek, az egyetemi oktatásnak vagy éppen a világszerte exportképes tömegkultúrának. Felrója, hogy a katonaságot egyfajta romantikus misztikum lengi körül. Nagy veszélyt lát abban, hogy Amerika a katonai erőt látja a céljai elérését a leggyorsabban és leghatékonyabban biztosító eszköznek.

Ha lehet az iraki háborúnak jótékony hatása, akkor az éppen az illúziókkal való leszámolás lesz. A militarizmus csábításának tett engedmény egyáltalán nem Bush elnök vagy a körülötte lévő neokonzervatív tanácsadók partizánakciója: a világpolitikai hadszíntéren az amerikaiakra általában jellemző a "trigger happy", azaz a ravaszt könnyen meghúzó mentalitás. A vietnami háborúban elszenvedett megalázó vereségből az ország nem azt a következtetést vonta le, hogy olykor esetleg más eszközökkel kell célt érni, hanem azt, hogy nagyobb katonai erőre van szükség. Ronald Reagan jött rá, hogy a katonai erő újjáépítése lehet az a nemzeti stratégia, amely újra sikeressé teszi Amerikát. Az otthon "galamb" Clinton világpolitikai "héjaként" rutinszerűvé tette a fegyveres erők bevetését, legyen szó Boszniáról, Koszovóról vagy Szomáliáról.

A XXI. század elejére normális állapottá vált, hogy Amerika, ha bárhol probléma merül fel, egyik napról a másikra hadviselő féllé válik. (Ennek egyébként van egy veszélyes következménye. Mint a Stratfor nevű texasi elemzőcéget vezető George Friedmann írja, Amerika többé nem birtokolja a stratégiai kezdeményezést: ellenségei választják meg, hol, mikor, milyen háborúba sodorják bele. Ráadásul a konfliktusok sűrűsödnek és átfedik egymást, túlterhelve a fegyveres erők személyi állományát.) A katonai erő jelentőségét túlbecsülő mentalitás gondatlansághoz vezet, Bush elnök, mint Lyndon B. Johnson Vietnam esetében, hajlamos elhinni, hogy Irakban is már csak egyetlen nagyobb offenzíva kell a sikerhez. Aztán mindig kiderül, hogy még egy.

Bacevich úgy gondolja, hogy a Fehér Házat végső soron az amerikai életforma - és annak alapja, az olcsó benzin - védelme motiválja. Jellemzőnek tartja, hogy jelenleg nincs politikai erő, amely kritikusan értékelné a kialakult helyzetet, és megpróbálna alternatívát kínálni. Következésképpen a világ katonai költségvetésének egyre növekvő hányadát adja az Egyesült Államok - egyes számítások szerint többet, mint mindenki más együttvéve.

Érdemes pillantást vetni a háború esztétikájára is. Míg az irodalom (legalábbis az igazi, nem az Amerikát elárasztó silány ponyvaregények folyama) általában mészárlásnak állítja be a háborút, Hollywood néhány realista drámát leszámítva inkább a haditechnikával van elfoglalva. A filmekben a háború tiszta és gazdaságos. Ráadásul a nézők többségének fogalma sincs a hadseregről vagy a háborúról, hiszen a katonák már negyedszázada hivatásosak.

Bár a sztereotípiák amúgy sem változnak gyorsan, a Pentagon mindent elkövet, hogy az amerikaiak minél kevesebbet lássanak abból, ami Irakban folyik. Megtiltották az érkező koporsók fogadásának közvetítését, megnehezítették a temetésekről való beszámolót. A tévéhíradók nem mutatnak amerikai holttesteket, ritka a sebesültekről szóló riport. A fordulat mégis bekövetkezett, az amerikaiak többsége szerint hiba volt elkezdeni a háborút. De ez egyelőre még csak erre az egyre vonatkozik.

Washington, 2005. október