Tisztára mosták a fehér zoknit
Az igazi persze az lenne, ha jövőre az 1906 óta cím nélkül senyvedő Chicago Cubs győzne, de az ember ne legyen telhetetlen, két csoda is több a semminél.
A baseball Amerikában a történelem és a családi hagyományok elengedhetetlen része. "Kilencvenkét éve erre a pillanatra várok!" - tartotta maga előtt kézzel írt plakátját egy örökifjú szurkoló, aki a legutolsó bajnoki címet alighanem átaludta a kiságyában, de most végre ott lehetett a döntő mecscsen. Volt chicagói drukker, aki, mielőtt elindult volna az utolsó, Houstonban rendezett mérkőzésre, kiment a temetőbe apja sírjához, és a csapat kis zászlaját a hantba tűzve azt mondta: "Bárcsak megérhetted volna!" Egy másik kivette a páncélszekrényből elhunyt nagyapja féltve őrzött jegygyűrűjét, és azt az ujjára húzva utazott Texasba.
A White Sox egyébként semmilyen meglepetést nem okozott. Már a szezon előtt is az esélyes volt, a rájátszásban pedig látszatra végképp tarolt: tizenegy győzelemre egyetlen vereség jutott, azaz mind a három páros viadalt fölényesen nyerte, az utolsó nyolc találkozón nem talált legyőzőre. Azonban a kép közelről kicsit árnyaltabb, mert a "világbajnoki" döntő négy mérkőzésén a Houston Astrost összesen csak hat "hazafutással" múlták fölül. A sorozat harmadik meccse a szokásos kilenc helyett tizennégy meneten át tartott, a mezőny magasan legjobb dobójátékosait felvonultató csapatok késő éjszakáig nem tudtak pontot elérni egymás ellen - márpedig a baseballban nincs döntetlen, a meccs addig tart, amíg valaki nem nyer. Ez volt a döntők történetének leghosszabb mérkőzése, de az Astros - amelynek vörös csillagos sisakjait Magyarországon egyesek alighanem a munkásőrség feltámadásának vélnék - az elődöntőben is rekordot állított fel. A St. Louis ellen az egyik mérkőzés kétszer addig tartott, mint egy szabványos találkozó, a mindent eldöntő "hazafutásra" a tizennyolcadik menetig kellett várni.
A White Sox Dél-Chicago csapata, az örök helyi rivális az északi városrészt képviselő Cubs. Az óriási ünneplés azonban nemzetközi lesz, mert a Fehér Zoknik venezuelai menedzsere, Ozzie Guillen azonnal közölte, hogy viszi haza a trófeát. Az együttes történetében már régen hiányzott valami, ami feledtethetné a Fekete Zoknik esetét. A chicagóiak a baseball történetének legmocskosabb bundája során egy bizonyos "Cipőtlen" Joe Jackson és nyolc társa révén elcsalták az 1919-es döntőt, amelyen az esélytelenebb Clevelandre fogadó felbujtóik vagyonokat nyertek. A zoknikat most végre kimosták, ezzel megnyugodhat a kosárlabdában is érdekelt Jerry Reindols tulajdonos. Korábban ugyanis azt mondta, hogy a Bulls hat bajnoki gyűrűjét szívesen becserélné egyetlen baseballbajnokságra. Most már nincs szükség az előnytelen tranzakcióra, van neki hét gyűrűje, hat ilyen, egy olyan.
Ahhoz, hogy végre a Cubs is nyerjen és a tudósító is befejezhesse baseballtörténeti tanulmányait, meg kell törnie Billy kecske átkának. Az egyik helybeli bár kabalaállatát ugyanis kitiltották a Wrigley Fields stadionból, mire gazdája állítólag megátkozta a csapatot. Az 1945-ből származó legenda szerint a Cubs ezért nem tud nyerni - ami persze megválaszolatlanul hagyja azt a kérdést, hogy az előző harminckilenc évben az ellenfeleken kívül mi akadályozta őket a győzelemben. Az mindenesetre a sportág körüli mesékből és legendákból is látszik, hogy "Amerika kedvenc időtöltése" nemzedékek óta a létező legjobb szórakozás - még ha Európában nem is nagyon értik, miért kell kiütni a stadionból a labdát.
