Hogy Gyurcsány miért vágott bele Orbán 2001. szeptember 11. utáni magatartásának, a magyar-amerikai viszony akkori alakulásának piszkálgatásába, arról több verzió is elképzelhető. Egy sikeresnek értékelt látogatást elvileg tovább is szidolozhat a tény, hogy a diadal egy nem is olyan régi hűvös viszony ellenére vívatott ki. Kicsit csökkentve a magasztadagot, nemcsak a két időszak közötti különbség érzékeltethető a tárgyban, hanem a periódusok emblematikus figurái is szembeállíthatók, akik történetesen a jelen politikai harcainak, a közelítő választásnak szemben álló viadorai. S teljesen négykézlábra állva már a bábjából ébredő MIÉP is belekavarható volt az ügybe, egyedül is, Orbánnal együtt és vele szemben is. Bár nem lehetett arra számítani, hogy a másik oldalon annyiban hagyják, összességében az akció nem tűnt többnek, mint egy hosszú-hosszú csapatverseny egyetlen asszócskájának.

Azon el lehet merengeni, vajon a magyar-amerikai kapcsolatok területe éppen az a téma-e, amelyen erősen választási ízű csatákat kell vívni. Valószínűleg nem, de nálunk ennek már vannak hagyományai. Kit szeret jobban Bush elnök? Nem döntő kérdés, mármint választási szempontból, de csepp a pohárban. Eddig nincs is különösebb probléma a történettel, hogy úgy mondjam, ízlés dolga. Amikor azonban a nagykövetek titkos jelentéseinek esetleges publikálásához jutunk, új tétje is lesz az ügynek. Naponta bizonyára ezer oldalakat írnak a nagykövetek Pestre, és hogy ennek a műfajnak alapeleme a titkosság, az nem véletlen. Kétségem sincs afelől, hogy ezeknek a szövegeknek tekintélyes hányada indifferens, napi, percnyi értékük van, tartalmuk miatt semmi konzekvenciával nem járna, ha nyilvánosságot kapnának, hacsak az unalmat nem emelnénk a konzekvencia rangjára. Ennek ellenére titkosságuk, általában a titkosság nagyon is indokolt. Az információk precízen időhöz kötött, kendőzetlen közlése alapfeltétele annak, hogy azokat döntésekhez lehessen felhasználni.

Most azt látjuk, hogy egy volt nagykövet - s szempontunkból teljesen mindegy, kiről van szó - jelentései szépen bekerülhetnek az újságba. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a nagykövetek merevlemezére rákerül egy picike program, amely azonnal beindul, amikor jelentést kezdenek írni, és egy ablakban megjelenik a felirat: Vigyázz, amit írsz, holnap megjelenhet a Népszabadságban! Sarkítok, természetesen, de ez a lényeg.

Az ügy máris elkezdett eszkalálódni, újabb és újabb publikálásokat követel a Fidesz is, Eörsi Mátyás is. Felbukkant egy olyan íz, amely árkoktól függetlenül élvezhető, éljen. Ha azonban az ember kicsit felad abból a szándékából, hogy naivnak tüntesse fel magát, láthatja, hogy ez a gyönyörű titkosság már eddig is málladozott, ha a titkok azért a nyilvánosságot ritkán érték is el. Németh Zsolt például most azt kéri, nézzük meg együtt, mi magyarok, a stockholmi nagykövet bizonyos leveleit, mert abban nevezett kampánytanácsokat ad a miniszterelnöknek. Került mindjárt egy szám is, hogy a külügyben gyorsabban megtalálják a levelet. Vagyis ő már ismeri a tartalmukat, holott normális esetben nem ismerhetné. Lett is - végre - feljelentés. Sajnos arról van szó, hogy lassan a magyar állam tekintélyét és megbízhatóságát fenyegető mértékben bizonytalanodtak el a felelősségi viszonyok. Az állam-, adó-, hivatali és szolgálati titok jogi kategóriája közben már csak arra jó, hogy valakik időnként beletöröljék a lábukat egy-egy újságíróba.

S akkor arról még nem is beszéltem, hogy a vakondok többes száma nyelvi lidérc. Helyes, csak nem tetszik.