Leegyszerűsítve: az öregedő Európa képtelen elég adót szedni és újra elosztani a bőséges szociális juttatásokra. Pedig azokból nem faragni kéne, mert egyre több "szolidaritásra" volna szükség. Mind több a nyugdíjas, a tanítandó fiatal, drágábban gyógyítható a beteg, a környezet, ja és még fegyverre is kellene, terrorizmus ellen például. De nem is ez a fő baj, ha hozzátesszük: a multinacionális nagyvállalatok gyilkos versenye már nem "csak" a szociális modellt falja föl, hanem szétágyúzza magának a kapitalizmusnak az európai (tagállami) modelljeit. A rajnai, beavatkozós kapitalizmust éppúgy, mint a skandinávok gondos szociálkapitalizmusát és a hollandok-angolszászok liberálkapitalizmusának modelljét - a kelet-európai vadiúj, vad és új államprivatizációs kapitalizmusról nem is szólunk (nem illik, még nem modellértékű).

A globalizáció fejlesztési, termelékenységi és hatékonysági versenyében Európa már csak távcsővel látja Amerika hátát, viszont a nyakát égeti Kína és India forró lehellete. Igen, az ezüstért küzdünk a világversenyben, és fél évezred óta először a szabályokat se mi írjuk. Az EU által megpróbálunk belül liberalizálni, kifelé védekezni, megy, amíg megy, már amennyire. A tőke egyre kevésbé fékezhető, sőt, kevésbé érdemes gátolni: ha jön, az rossz, ha elmegy, még rosszabb, ha nem jön, az a legrosszabb. Országnak, piacnak, munkavállalónak egyaránt - bár nem egyformán.

Hiába Blair harmadikutas tekintélye, hiába sok ésszerű indok, az uniós globalizációs mentőpénzalap ötlete pillanatok alatt pukkadt ki. Mert előfordulhat, hogy csak az amúgy is késedelmes reformok újabb halogatását finanszírozná. Ám az igazi kérdés nem az, hogy mit finanszírozna, hanem az, hogy ki. A németek egy centtel sem hajlandók többet adni bármily nemes uniós célra. A többi nettó befizető némelyike adna a közösből (másnak is, de főleg magának), ám inkább infrastruktúrára és műszaki modernizációra. A többiek - akik most többet kapnak a brüsszeli kasszából, mint amennyit befizetnek - örülnek az új pénzcsapok kilátásának, de azért megtartanák a régi forrásokat is.

Ahogy a szociális modellhez, úgy a fejlesztési modellhez is pénz kellene hát, sok pénz, sőt: több pénz. Nem csoda, hogy a globalizáció meg a modell vitája most is abba torkollott, amiről nyíltan beszélni sem mertek: a költségvetés vitájába. Itt ne is várjon kompromisszumot senki az utolsó (utáni) lehetséges pillanatig.

Az EU-val látszólag az a baj, hogy nem tud megújulni. Nincs új, nagy, vonzó cél, amilyen az euró vagy a bővítés volt - panaszolják. Meg nincs új átfogó program, és még új alkotmány sem lesz. A látszat csal. A baj az, hogy ami program van, az sem teljesül (se fejlesztési, se szociális), ami pénz van, annak a fele agrártorzításra megy el, és nem jut elég arra, amire kellene. Ezt a pénzt a tagállamokban kellene megkeresni, persze az egységes piacon, és még inkább a világpiacon, akárhogy csűrjük-csavarjuk: a globalizációs versenyben. Márpedig ez az, amit egyre kevésbé állunk. Adjon magának az EU pluszpénzt a globalizáció "ellen", nagy nyereség lesz neki. Akkora, amekkora veszteség annak, akitől ezt a pénzt elveszi: magától.