Abban egyetértünk, hogy az uniós állampolgárok két dolgot várnak az EU-tól: életminőséget és békét-biztonságot. Ott sincsen vita közöttünk, hogy jelenleg mindkét fronton komoly hiányosságok tapasztalhatók. Vincze Hajnalka megoldásként európaibb Európát követel, amit egyfajta szolidaritáson alapuló szociális piacgazdaságként képzel el, külkapcsolataiban jóval nagyobb távolságot tartva az Egyesült Államoktól, mint az most megfigyelhető. Ehhez társul mindannak a zsigeri tagadása, ami angolszász, liberális és féktelen "egyéni szabadság" - persze egyenlőségjelet téve a három kifejezés közé. Nos, itt azért nem ártana rendet vágni a fogalmak és fixa ideák között.

A béke és biztonság kérdése könnyebb falatnak ígérkezik. Ma Európa biztonságának elsődleges és alapvető szavatolója nem az EU, hanem a NATO - mégpedig az Egyesült Államok részvételének köszönhetően. Aki ebben kételkedik, az nyugodtan pörgesse vissza a Balkán-háborúk krónikáját, és vizsgálja meg, hogy milyen előrelépés történt azóta az EU közös biztonságpolitikájában, illetve tagállamainak katonai kapacitásában. És itt még mindig csak saját házunk tájáról van szó. Képzeljük el, mi történne akkor, ha Európának egyedül kellene egy másik kontinensen megakadályoznia tömegpusztító fegyverek kifejlesztését vagy éppen egy humanitárius katasztrófát - nem az Egyesült Államok utasítására, hanem saját jól felfogott érdekei alapján. Valódi erő hiányában az oly "európainak" tekintett multilateralizmus és diplomácia sem sokat ér, ahogyan azt az iráni nukleáris tárgyalások látványos és kínos kudarca is igazolta. Az EU biztonságpolitikai szempontból nem azért függ az Egyesült Államoktól, mert vezetői élvezik a vazallusi állapotot. Az európaiak egyszerűen nem hajlandóak többet költeni védelmi kiadásokra, és ilyen programmal ma az EU-ban sehol nem lehetne választásokat nyerni. Tehát ne csörtessük nem létező fegyvereinket.

Az adófizetők pénzét teljesen legitim érvek alapján sok egyéb módon lehet értelmesen elkölteni. Azonban hála a hatékony baloldali demagógiának, az európaiak kezdik komolyan elhinni, hogy jólétük az államtól vagy valamilyen szociális ellátó rendszertől függ, nem pedig az általuk előállított javak értékétől. Az utóbbi évtizedben az EU-ban relatíve egyre kevesebben, kevesebbet és kisebb hatékonysággal dolgoznak, mint az Egyesült Államokban. Teljesen mindegy, hogy a klasszikus liberálisok minimális államát vagy valamilyen redisztribúciós monstrumot tartunk kívánatosnak. Ha nincsen elégséges újraosztható jövedelem, felesleges bármilyen szociális hálót szövögetnünk.

A baloldali demagógia másik nagy fegyverténye az volt, hogy sikerült a szociális ellátó rendszerek reformjáról szóló vitát átalakítania a "szociális Európa" védelméért zajló küzdelemmé. Ebben a narratívában az európai szociális rendszert meg kellene menteni az Európa-idegen angolszász liberálisok rosszindulatú támadásaitól. Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy sem "szociális Európa" nem létezik, mivel a szükséges kompetenciák tagállami hatáskörben vannak, sem európai szociális modell, mert a skandináv, kontinentális, mediterrán és angolszász szisztémák között legalább annyi a különbség, mint a közös vonás. Mindenki tisztában van azzal, hogy az Egyesült Államok szociális ellátó rendszerének átültetése Európába nem lehetséges és nem is kívánatos. Ugyanakkor felelőtlenség a rugalmasabb munkaerő-piac, illetve a munkavállalásra jobban ösztönző és azt jobban elősegítő megoldások keresését Európa elleni bűntettnek beállítani.

Valóban nehéz szerelembe esni egy közös piaccal. Annyira, hogy fél évszázad integrációja után még mindig távol állunk teljes megvalósulásától. Vincze Hajnalka szerint az európaiak ennél az angolszász torzónál többet, valóságosabbat akarnak. Meggyőződésem, hogy valódi közös piac hiányában hiábavaló bármilyen magasabb rendű európai egységről álmodoznunk. A lényegi probléma azonban nem ez.

Az európaiak szemmel láthatóan rettegnek a változástól, a piactól és a versenytől, miközben e fogalmakat az angolszász liberalizmussal azonosítják. "Európa" eszméje ezzel szembeállítva a régi szép idők, de legalábbis a jelenlegi állapototok konzerválását jelenti, Szomorú látni, hogy az európai gondolat, ami egykoron a nyitottság, a dinamizmus és a status quo meghaladásának szinonimája volt, mára egyesek szóhasználatában a bezárkózás és helyben maradás ideológiai támasza lett. A globális verseny körülményei között azonban nincsen helyben maradás, csak lemaradás. Ha a hatvanas években kreált jóléti modellt teljesen változatlanul kívánjuk hagyni, semmi esélyünk sem marad, hogy legalább annak egyes elemeit megőrizzük.

 Bóka János,

képviselői asszisztens

Európai Parlament