Különlegeset, mert az elmúlt évek szokásaival szakítva a tanácskozás most "elköltözött" Brüsszelből. S ami talán még fontosabb: különlegeset, mert miközben a tétek óriásiak, a várható eredményt illetően a szakértők eleve rendkívül pesszimisták.

Ami a téteket illeti: az Európai Unió az elmúlt hónapokban válságba került. Franciaország és Hollandia elutasította az EU-alkotmány ratifikálását, a júniusi brüsszeli EU-csúcsértekezleten  - mindenekelőtt a francia-brit ellentéteknek köszönhetően - kudarcot vallottak a következő hétéves EU-költségvetés elfogadtatására tett kísérletek, s eközben annyira feszültté vált több tagállam egymás közti viszonya, hogy ma már minden egyes fontos tanácskozás (lásd például az október eleji luxemburgi EU-külügyminiszteri tanácskozást, ahol a szervezet végül nagy nehezen úgy döntött, hogy  mégis betartja szavát, s megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat  Törökországgal) valóságos pszichodrámává válik.

Eközben továbbra is megoldatlan két másik, talán még az előzőeknél is fontosabb gond. Az EU-nak nincs terve a jövőjére, nincs olyan nagy, ambiciózus koncepció, mint ami egy évtizede  mondjuk az euró létrehozása volt. S Európa egyelőre nem tudja, miként válaszoljon a globalizáció kihívásaira, arra, hogy egyre több üzemet telepítenek át a kontinensről a jóval olcsóbb költségeket kínáló, harmadik világbeli országokba, s hogy közülük egyesek, például Kína rohamosan fejlődnek. Csak egy példa: az Európai Bizottság egyik jelentése szerint miközben húsz évvel ezelőtt a világpiacra kerülő feldolgozott termékeknek mindössze 10 százaléka érkezett a fejlődő országokból, 2020-ban csak Kína és India összesített részaránya elérheti az 50 százalékot.

Tony Blair brit miniszterelnök ez utóbbi témakört, a globalizáció kihívásaira adandó európai válasz kimunkálását tette a most csütörtöki csúcs témájává, s a helyszín megváltoztatásával is  azt jelezte, hogy ezúttal nem "hagyományos" tanácskozásra (nyilatkozatok felolvasására, a már jó előre kidolgozott záróközlemény formális jóváhagyására, s közben színfalak mögötti  alkudozásokra) van szükség, hanem igazi közös gondolkodásra.

Csakhogy számos tényező akadályozza az előrelépést. Az egyes kormányok (mindenekelőtt a francia és a brit vezetés) között az  elmúlt hónapokban akkorára nőtt a feszültség, hogy szakértők már azt is nagy eredménynek tartanák, ha legalább a nyilvánosság előtt  megtörténne a "kibékülés". Ráadásul két fontos országot, Németországot és Lengyelországot a közelmúltbeli választások nyomán  leköszönő kormányfő képvisel majd, akik értelemszerűen csak nagyon szűk mozgástérrel rendelkeznek. Emellett a tagállamok egy része,  mindenekelőtt az új, tavaly csatlakozott országok azt szeretnék, ha a csúcson mégis elővennék a júniusban megbukott keretköltségvetés ügyét, mert annak mielőbbi elfogadását tartják a jelenlegi legfontosabb célnak. (Ezt Blair elutasította, de ígéretet tett, hogy  a legközelebbi, decemberi EU-csúcsig mindent megpróbál majd az egyezmény tető alá hozására.)

S ami talán a legfőbb akadálya lehet az előrelépésnek: az EU-n belül továbbra is nagyon komoly nézeteltérések vannak arról, miként kellene reagálnia a szervezetnek az új kihívásokra. A francia kormány például protekcionista irányvonalat követel, élesen támadja az EU-bizottság által az európai mezőgazdasági támogatások csökkentésére tett, a világkereskedelem liberalizálását szolgáló ajánlatot, s egészen 2013-ig megváltoztathatatlannak mondja az EU  közös agrárpolitikáját, amely főleg a franciák számára kedvező, s eközben a szervezet költségvetésének 40 százalékát nyeli el. Tony Blair viszont a gazdaság modernizálását tartja elsődleges fontosságúnak, mondván, hogy Európa nem lehet büszke egy olyan modellre, amely 19 millió embert tart munka nélkül. S gyakorlatilag ezt követeli az Európai Bizottság által a csúcs elé terjesztett javaslatcsomag is, amely szerint ahhoz, hogy a kiterjedt európai  szociális rendszert fenn lehessen tartani, mélyreható reformokra és a gazdasági növekedés gyorsítására lenne szükség. (MTI)