A három jelentősebb európai vonulási útvonal közül az egyik szerencsére hazánkon vezet keresztül, mégpedig az ország keleti részén egy keskeny - 20-30 km széles sávban. Ráadásul hazánkban található az egyik legjelentősebb gyülekező- és pihenőhely is, elsősorban a Hortobágy és Kardoskút térségében.

Az általában szeptember közepétől november közepéig tartó vonulás dandárja többnyire október végére esik. A néhány hétig nálunk időző madarak számára kedvező táplálkozási és éjszakázási lehetőségeket kínál a gépi betakarítás szemvesztesége nyomán a földeken maradt kukorica, illetve a térségben található halastavak megfelelő időzítésű lecsapolása.

Ez utóbbi nem csak azért fontos, mert a lecsapolt tavak iszapjában jelentős mennyiségű táplálékot találhatnak az állatok, hanem elsősorban azért, mert éjszakázó helyként nagy kiterjedésű, sekély vízborítású helyet igényelnek, ahol nem lehet őket észrevétlenül megközelíteni.

Az észak-európai állomány egyedei többnyire a Földközi-tenger térségében töltik a telet, beleértve Dél-Európa országait (Portugália, Spanyolország, Dél-Franciaország, stb.) és Afrika északi területeit, sőt jelentős számban telelnek Dél-Szudánban is. A nálunk átvonuló és megpihenő példányok a Balkán-félszigeten át folytatják útjukat, majd az Adriai-tenger átszelése után Dél-Olaszország és Szicília érintésével érik el tunéziai végcéljukat. Útjuk során a magyarországi gyülekezőhelyeken nyílik lehetőségük utoljára a pihenésre és erősödésre.

Mindez az 1960-as, ’70-es évek óta vált bizonyossá, amikor is egy példaértékű nemzetközi összefogással, az NSZK koordinálásával végzett több éves kutatási programot hajtottak végre. (A dolog érdekessége, hogy a résztvevő országok illetékes intézményein, ornitológusain és műkedvelő madarászain kívül rendszeresen érkeztek adatok például a korabeli jugoszláv haditengerészettől és az olasz légierőtől is.)

Örvendetes, hogy míg a nyolcvanas évek elején még csak mintegy 3000 madár éjszakázott a halastavakon, a kilencvenes évek végére ez a szám megközelítette a 65000-et és ma már mintegy 80000 körül mozog. Ehhez hozzájárulhatott a beszüntetett vízivad-vadászat, a halastó-lecsapolások természetvédelmi szempontú időzítése, a kukoricatarlók bőséges táplálékkínálata, (amelyet az érintett nemzeti parkok termőterületek bérlésével is igyekszenek gazdagítani).

Kis magyar darustória

Kevésbé örvendetes azonban, hogy a hazai gyülekező- és táplálkozóhelyek állománynövekedésének jelentős része egy időközben megszűnt Fekete-tenger-melléki pihenőhely és vonulási útvonal, valamint a nyugat-európai vándorutak állományának “átcsoportosításából" származhatott, valamint a tény, hogy ez az állomány is csak halvány emlékképe a hajdanvolt magyar darunépességnek.

A daru ugyanis a XIX. század második felében megkezdett komolyabb vízrendezési munkálatok előtt széltében elterjedt fészkelő madárfaj volt hazánkban. Az utolsó bizonyított hazai fészkelése 1892-ben Fonyódon (más források szerint az 1910-es években Fonyód környékén) volt. A csíkászok, pákászok, nádi emberek egyik bevételi forrása volt a vízi világ más javai mellett a kócsag és darutoll, a vásárok keresett portékája. A korabeli társadalomban, a kanász-juhász-gulyás-csikós hierarchiában, a pórnép és a nemesség körében egyaránt megvolt a sajátos jelentése annak, hogy ki mit tűz a (természetesen az sem mindegy milyen) főfödője mellé. Jelentősége volt annak, hogy valaki kakas, gácsér, bakcsó, szürke gém, túzok, vagy daru tollát viselte, miként a nemeseknél a kócsag, vagy a sas tolla, a kerecsen szárnya bírt speciális jelentéssel.

Természetesen egyazon madárfaj tollai közül is más járt a fiúgyermekeknek és más a legényeknek, vagy a meglett férfiaknak. Az azonos típusú tollak közül is volt nagyobb és kisebb, szebb és kevésbé szép, ennek megfelelően olcsóbb és drágább. Mindennek megfelelően csak abból, hogy valaki milyen tollat viselt, egyetlen szempillantás alatt fel lehetett mérni nem csak a korát, foglalkozását és családi állapotát, de társadalmi és vagyoni helyzetét is.

A tollak köré teljes szimbólumrendszer épült. Tolldísz nélkül nem vették legény számba a fiatalembert se leányok, se legények, ha pedig egy leány darutollat ajándékozott az udvarlójának, az bizton számíthatott arra, hogy szerelme rövidesen beteljesül. Ennek ismeretében talán már kevésbé csodálkozunk azon, hogy milyen becsülete volt a darunak és a darutollnak, amely a nem-nemesek körében viselt “legnemesebb" tolldísznek számított. Egy szép madárért fél hízót is megadtak, a darutollat végrendeletben hagyták utódaikra. Katonai vitézséget tüntettek ki vele és volt idő, amikor még adóba is elfogadták.

Hazánkban sajátos hagyomány volt még a fészekből szedett darufiókák felnevelése és tartása a portákon. Tanyák udvarán, udvarházaknál, de nemesi kúriáknál, kastélyok parkjaiban, sőt várudvarokon is. (Itt, ha estére felültették a madarakat a várfalakra, biztosak lehettek abban, hogy észrevétlenül senki sem közelítheti meg az erősséget.) A megszelídült madár fajára jellemző éberséggel vigyázta a portát, sőt sok esetben hatékonyan lépett fel a betolakodóval szemben is. (Kedves darutörténet olvasható például “Lipták Gábor: Amiről a vizek beszélnek" című kötetében.)

De nem csak házőrzőnek volt kiváló: vezette és vigyázta a szárnyas jószágot, a gyermekek szeretett, hűséges és kedves pajtása volt, a ház népét táncával, mutatványaival szórakoztatta, viselkedéséből időt jósoltak. A szelíd daru állítólag intelligens, jóindulatú és hűséges társ, a vele kialakítható kapcsolat minősége a madarak közül csak a papagáj és a varjúfélékkel kialakíthatóhoz hasonlítható.

A daru ma is családnevek, földrajzi nevek, települések névadója, a Hortobágyi Nemzeti Park címermadara. Motívuma megjelenik települések és családok címereiben is. Ugyanakkor már az ázsiai magyaroknak is szent madara lehetett. Néhány helyen az idősebbek még ma is emlékeznek az ősi hiedelemre: aki darvat öl - akár csak véletlenségből is - egész további életére szerencsétlenséget hoz magára. Eredetileg nem is pusztították el őket, hanem szőrhurokkal fogták, illetve az éjszakázó és táplálkozóhelyeken, vagy a háznál tartott példányok által elhullatott tollakat gyűjtötték össze (esetleg segítettek elhullatni). A fiókák begyűjtése és felnevelése, a darvászat jól jövedelmező “szakma" volt, gyakorlóit darvászoknak nevezték. Lőfegyverrel történő vadászata csak később, a XIX. század végén, a XX. század elején vált általános gyakorlattá. Az úgynevezett “darulövők" országhatárokon át kísérték a vonuló rajokat és a pihenőhelyek tulajdonosaival évekkel előre egyeztetett módon alaposan kidolgozott metódus alapján tizedelték a csapatokat.

Persze a szórakozásból vadászók, az “úripuskások" sem kímélték őket. Egy ilyen vadászatról szóló beszámolójában Meszleny Pál a Vadászlap 1901-es évfolyamában többek között az alábbiakkal és hasonlókkal szórakoztatja az úri (olvasó)közönséget: “Első lövésemre dögnek esett egy, másodikkal erősen meglőttem egy másikat, mely fájdalmas hanggal elvált társaitól s húzódott dél felé mindig lejjebb, de azért mégis csak elveszett szemünk elől, mert mint említettem már, nagyon borús idő volt, sőt már cseperegni is kezdett. Kakas volt, a melyiket fölvettem, nem nagyon öreg, de elég szép. Tollait kitépve jobban elkészítettük leshelyemet és már most figyelemmel várakoztam. ... Mikor fejem fölé értek, 3 lövésből kettőt beleeresztettem; tolladzott, jajgatott, de nem esett le. ... Így jött reám még két csapat, egyikből kilőttem egy szép öreg kakast s két lövést tettem egy másik darura, mely puhán lőve, mindkét lábát lógatva, fájdalmas trombitálással ereszkedett le az éj sötétségében, de nem volt föltalálható. ... Duplázok, az első dögre esik, a második erősen testbe lőve, nagy jajgatással betegen elvitorlázik valamely nádason keresztül a másvilágra."

Az ilyen és ehhez hasonló úripuskás huncutságok, a darulövők már-már iparszerű állománypusztítása, de főleg a nagy lecsapolásokat követő élőhely beszűkülés, a kemizáció, a környezetszennyezés a mindenhova kiterjedő egyre intenzívebb emberi jelenlét és egyéb hasonló hatások eredményeként a XX. század közepére katasztrofálisan lecsökkent a daru állománya (is). Az írás elején említett állománynagyság és főleg az állomány növekedésének ténye és üteme valójában a természetvédelem ritka sikertörténeteinek egyikévé teszi a daru példáját. A siker persze nem jött ingyen.

Lesz reneszánsz?

A már említett intézkedések is sejtethetik, hogy milyen szervezés, nemzetközi összefogás, anyagi és egyéb ráfordítás kellett ennek az eredménynek az eléréséhez. (És persze ész, erő és szent akarat, vagyis elhivatott, áldozatkész emberek tucatjai-százai.) Ma már ott tartunk, hogy évről-évre növekszik mind az áttelelő, mind az átnyaraló állomány létszáma, valamint a költési próbálkozások száma is. Mindez azzal a reménnyel kecsegtethet, hogy előbb-utóbb a daru ismét a hazánkban (rendszeresen?) költő fajok listáját gyarapíthatja.

E sikereket mi is élvezhetjük. Szerencsére hazánkban is terjed másutt - Nagy-Britanniában, Hollandiában, Németországban - komoly hagyományokkal rendelkező szabadidős tevékenység, hobbi, amit ők birdwatching-nak, madármegfigyelésnek neveznek. Hobbijukkal nem okoznak kárt senkinek, nem pusztítanak el senkit (vagy, ha úgy jobban tetszik, hogy élő-érző lényeket tárgynak tekintsünk: semmit). Nem pusztítani és birtokolni akarnak, hanem élményeket, tudást, ismereteket szerezni. Nők és férfiak, fiatalok és idősebbek látcsövekkel, fényképezőgépekkel felszerelve járják az országot (kontinenst/világot) és igyekeznek minél több madárfajt minél több alkalommal és helyen megfigyelni. E megfigyelésekről naplót vezetnek, fényképeket készítenek, internetes honlapokon és fórumokon cserélik ki tapasztalataikat, büszkélkednek sikereikkel. Ők - és örvendetesen gyarapodó táború, hasonló érdeklődésű honfitársaink - azok, akik ilyenkor ősszel évek óta nagy számban szállják meg a Hortobágy alkalmas pontjait, a vonuló darucsapatokra várva.

Darufigyelés madárinfluenza idején

Végezetül egy kis segítség e sorok azon olvasóinak, akik maguk is kedvet éreznek arra, hogy személyesen éljék át ezt az ősi, misztikus természeti jelenséget:

Mindenekelőtt az esetleg a madárinfluenza kapcsán felmerülhető kérdésekről: bizton állítható hogy az, aki több tízméternyi távolságból figyeli ezeket a madarakat (márpedig ez történik) semmiféle kockázatnak e tekintetben nem teszi ki magát. Gondoljuk csak el: ha hasonló helyzetben reális lenne a veszély, a vízimadár-vadászatokat már országszerte betiltották volna az illetékes hivatalok (mint ahogy azt tették pl. a Duna-deltában). Pedig egy vadászat során közvetlen kontaktus is történik, nem csak a madár testfelületével, hanem vérével, belsőségeivel is… A témával kapcsolatban utalnék továbbá a NÉPSZABADSÁG 2005. október 22. szombati számának 14. oldalán Dr. Mészáros János állatorvos, akadémikus és Dr. Szőke Zsolt állatorvos tollából “Vaklárma” beszélő cím alatt megjelent írásokra, valamint ajánlom a http://www.madarinfluenza.bpallatorvos.hu/ weboldal megtekintését.

A daruvonulás megfigyelésére hazánkban legalkalmasabb helyek a Hortobágyi Nemzeti Park területén találhatók. A Nemzeti Park munkatársai többek között a honlapjukon a következő lehetőségeket javasolják:

- A Balmazújváros-Tiszacsege útvonalon felállított magaslesek segítségével, külön engedély nélkül, alkonyatkor a szántóföldekről az éjszakázóhelyükre behúzó darucsapatokat láthatják az érdeklődők.

- A Hortobágy-Halastavi tanösvényen az utolsó tónál, alkonyatkor, az éjszakázóhelyükre behúzó darucsapatokat figyelhetik meg a kiváncsiak. Az utolsó tóig (Kondás) gyalogosan kb. 1,5 óra az út, a területre való belépéshez belépőkártya szükséges. Belépőkártyát a honlapon bemutatott helyeken lehet vásárolni. (a “látogatás/ökoturizmus/belépő, árak" menűpont alatt)

További információ: Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, tel: 52/529-935, e-mail: dora@www.hnp.hu

A megfigyelésre alkalmas további területek találhatók a Körös-Maros Nemzeti Park területén is. Ezek azonban kisebb kiterjedésűek, fokozottan védett területek közvetlen közelében találhatók, és még nincsenek a látogatók fogadására olyan módon teljesen felkészítve, ahogyan az a KMNP munkatársai szeretnék. Ezzel együtt vannak látogatható megfigyelőhelyek. Javasolják azonban, hogy az érdeklődők elindulás előtt egyeztessék látogatásukat a 06-66-313-855-ös telefonszámon, illetve a kmnp@kmnp.hu e-mail címen. (Weboldal: katt ide!.)

Kérések és jótanácsok az útrakelőknek:

A daru nagyon éber, óvatos és félénk madár, ráadásul rendkívül érzékeny a zavarásra. Sok esetben még a megfigyelőtornyokban lapuló madarászok fölött is kitérnek, illetve szétnyílnak a vonuló rajok. Nappal a szántóföldeken, kukoricatarlókon kis csoportokban szétszórtan táplálkozó madarak megközelítése és megfigyelése rendkívül nehéz, ráadásul a madarak ilyetén zavarása felesleges, sőt káros is. Éppen ezért erről mindenkit lebeszélnénk. Fokozottan igaz ez az éjszakázóhelyeiket elfoglaló állatok esetében. Ezért kérjük, hogy tartsák tiszteletben az állatok menekülési távolságát, a megfigyeléshez használjanak segédeszközöket (látcső, távcső, teleobjektív). Használják a természetvédelmi hatóságok által kijelölt megfigyelőhelyeket, a megfigyelés során pedig kerüljék a hangoskodást, zajkeltést, felesleges mozgást.

A notórius darulesők általában az október 23-a körüli hosszú hétvégét használják fel az utazásra. (Az idén azonban az ünnep hétvégére esik, de hátha annyira megtetszik a dolog, hogy máskor is el akar(sz) jönni.) A madarak alkonyulással kezdenek vonulni és sötétedésig igyekeznek elfoglalni éjszakázó helyeiket. (Gyakorlatilag azonban jóval sötétedés után is vonulnak, de az is felejthetetlen élmény, ha csak a madarak hangját halljuk.) Célszerű melegen öltözködni, illetve meleg ruhát magunknál tartani.

Hiszem, hogy aki elmegy, életre szóló, felejthetetlen, könnyfakasztóan katartikus élményt kap a bíborvörös alkonyi éggel a háttérben, ék alakban órákon át vonuló, jellegzetes kiáltásaikat hallató madárcsapatok látványával. Hiszem, hogy aki elmegy, azt megérinti, az megérzi a Természet fenségét, hatalmát, erejét, misztikumát - és törékenységét.