Már a Bridget Jones - Mindjárt megőrülök! című film főcímdalát hallva biztosak lehettünk abban, hogy Jamie Cullumot nem utoljára hallottuk énekelni. Aztán tavaly alig nyolc hét alatt elkészítette Twentysomething című debütáló lemezét, amelyből több mint kétmilliót adtak el - jazzlemezek esetében ez meglehetősen ritka. Grammy-díjra, Brit, Edison és Danish Music Awardra jelölték. A Los Angeles Times "egyszemélyes brit inváziónak" nevezte a huszonöt éves zeneszerző-énekes-zongoristát, akiről úgy tartják, hogy miatta kezdtek el 3500-zal többen zongorázni tanulni az elmúlt évben Angliában. Vagyis ha más nem is, az biztos, hogy felkavarta a jazzéletet.

Aztán nemrég kiadta a Catching Tales-t. Tizennégy különleges hangulatú, többnyire a szerelem különböző állapotairól szóló dal, amelyek egyszerűen magukkal ragadják az embert, bárhol is hallgatja a lemezt. Talán úgy gondolnánk, hogy egy huszonöt éves fiatal szájából hiteltelenül hangzanak olyan mondatok, mint "ha visszanézek átlagos életemre, oly sok csodát látok", de Jamie Cullumot hallgatva ez eszünkbe sem jut. Csak arra a különös, békebeli hangulatra tudunk figyelni, amely a többnyire swinges, ős-jazzes dalokat hallgatva eltölt minket, és akár még arra is rávesz, hogy elmélkedjünk, szemlélődjünk egy kicsit. Na persze nem vérre menő komolysággal filozófust játszva, hanem csak úgy, a valódi bölcsek derűs nyugalmával.

A lemez borítója