Várkert Bazár - körmagyar
Éppen 9 éve, 1996-ban született meg az a kormányhatározat, mely szerint - belátván, hogy a tetemes felújítási költségeket az állam nem tudja vállalni - privát tőke bevonásával kell a Várkert Bazárt hasznosítani. 2001-ben - több, érdektelenség miatt eredménytelen pályázati forduló után - végre sikerült befektetőt találni, akinek volt elképzelése a terület hasznosítására. 2004 decemberében jogerős építési engedély született a műemléki épületrészek felújítására. A munkálatok elkezdődhetnének, ha a hasznosítási szerződést aláírnák. Hosszas huzavona után a Budavári Önkormányzat határozatban rögzítette egyet nem értését a tervezett hasznosítással, s az épületegyüttes felújítását állami feladatnak minősítette. A kör bezárult, visszaérkeztünk az 1996-os állapothoz. A "projekt" lefutása most is 9 év, az eredmény nulla. És még nem is számoltam a Várkert Bazár 1979-es bezárásától 1996-ig eltelt 17 évet.
Glenda Jackson egy újságíró kérdésére egyszer azt válaszolta, hogy amikor egy filmben sírnia kell, a szexuális életére gondol. Amikor nevetnie kell, akkor is.
Én meg a Várkert Bazárra.
Ha a mostani hasznosítási konstrukciót sikerülne lesöpörni az asztalról, a felújítás minimum újabb 5 évet csúszna. Ha az állam valóban vállalna szerepet benne. De nem vállal, világosan megmondta. A jövőre nézve sem látjuk, hogy az állami büdzsében szabad szemmel is jól látható 8-10 milliárd forintot honnan lehetne elvenni. A mostani tempót figyelembe véve valószínű, hogy 9 év múltán újabb határozat születne a Várkert Bazár privát hasznosításáról.
Mint a Várgondnokság igazgatónője ezt kiválóan megfogalmazta: az előrelépés legfontosabb akadálya a mítosz és a pátosz. A mostani hasznosítási koncepció elleni legfontosabb kifogás az, hogy a Várkert alá több ezer négyzetméternyi (kívülről egyébként láthatatlan!) épület megvalósításával számol, ami a területen "nemkívánatos". Hogy valóban nem vagy mégis, azt az épület történetéből hámozhatjuk ki. A Várkert Bazár mostani állapotában tulajdonképpen egy jól megformált támfal. A közepén elhelyezkedő diadalmas rámpa a semmiből vezet a semmibe. Eredetileg magasabb, több hasznos alapterületet tartalmazó épületet képzeltek ide, azért lett mégis ilyen, hogy a király a Várból láthassa a Dunát. A földszintes bazársortól várták, hogy a pesti Duna-part nyüzsgő életét a budai oldalon is meghonosítsa, de ez sosem sikerült, a bazár mindig az maradt, aminek épült: királyi ékszer a Duna partja és a Vár között, amiben soha nem volt igazán élet. A Dunával való kapcsolata a forgalom növekedésével megszakadt, a vízhordók lépcsője helyett szívesebben használják a siklót. A bazárban a kereskedők tönkrementek, a király pedig - a sors fintora - sohasem költözött a Várba. A bazárba szobrászok kerültek, kialakult a mostani 300 méter hosszú városépítészeti "fekete lyuk", ahová senki sem jár, mert nincs miért odamenni. Nem is volt soha, az ifipark-korszakot kivéve.
Félreértés ne essék: az Ybl alkotta épületegyüttes gyönyörű, helyreállításakor a műemlék védelme a legeslegelső szempont. De ha megmarad az épület támfaljellege, vagyis nem bővítjük a használható alapterületet, hiába újítjuk fel, továbbra sem fog odamenni a kutya sem, mivel a népek, bármily profán, oda járnak, ahol enni-inni adnak, vagy történik valami. Vagyis a "fekete lyuk" marad, csak csinosabb lesz valamivel egy ideig. De ha volna ott hely kávéházaknak, éttermeknek, galériáknak, előadásoknak, koncerteknek, a budapestiek birtokba vehetnék a területet. A hely páratlan, csak sajnos egyre kevesebben vannak, akik emlékezhetnek rá.
Egy műemlék akkor van biztonságban, ha folyamatosan rendelkezésre áll a karbantartásra, felújításra szükséges öszszeg. Ennek forrása lehet az adófizetők zsebe (nemzetközi szinten egyre kisebb mértékben), vagy a használat során kitermelt haszon. Az Ybl-Bazár használható alapterülete most olyan kicsi, hogy saját maga eltartására képtelen. Ami azt jelenti, hogy ha most felújítanánk állami pénzen, akkor sem lenne vége a történetnek, újból és újból meg kellene pumpolni a költségvetést, hogy méltó képet mutathasson a világnak. Vagy találni egy olyan értelmes funkciót, amely oda való, ami hozzáad a hely értékeihez, és vitalizálja a területet.
A tervezett létesítmény nem plázaféleség lenne, hanem a kultúrát, a vendéglátást, a szórakoztatást, a kereskedelmet és a turisztikát vegyítené úgy, ahogy az a Vár aljához méltó. Élettel telítené a Duna-partot, megteremtené az összeköttetést a Vár és a Duna-part között nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is úgy, hogy az Ybl-épület képe változatlan maradna. Nem bátor, hanem tisztelettudó terv, aminek megvalósításához azonban olyasfajta bátorság szükséges, ami nem menekül visszafelé, ha dönteni kell.
Ybl eredetileg árkádsorosra tervezte a Duna-parti homlokzatot. Az remélte, hogy ott forgalom, jövés-menés, csevegés lesz, akárcsak a pesti oldalon. Ezt szeretnénk mi is. A hely lenyűgöző, a kilátás gyönyörű, ha a kávé is finom lesz a teraszon, nem lesz nehéz egyszer végre nem vissza-, hanem odaadni a Várkert Bazárt a budapestieknek.
A szerző a Várkert Bazár felújításának tervezője
