A Kossuth Klubban párhuzamosan két nemzetközi konferenciát rendeztek. A „Kizsákmányolt világok – a becsapott Kelet-Európa és sorstársai” című rendezvény a 2007-es Közép-Kelet-Európai Szociális Fórum megrendezésének előkészítését szolgálta.

A konferencia érdemi munkájának megkezdése előtt Krausz Tamás tisztelettel megemlékezett a rendszerkritikus társadalomtudósok köréből már mindörökre hiányzó Liska Tiborról, Szalai Pálról, Mikes Tamásról, Murányi Zoltánról, Síklaky Istvánról és a napokban elhunyt Eörsi Istvánról.

Fedezzétek fel Polányit!

Ann Pettifor, a globalizációkritikus civil mozgósítás tekintélyes brit aktivistája nyitó előadásában abból indult ki: a mozgalom számos problémájának kulcsa, hogy rossz elemzésen alapul. Úgy látja: nem az óriás cégek terjeszkedése ellen kell elsősorban harcolni. Az igazi ellenfél szerinte a globális pénzügyi hatalom. Ennek felismeréséhez pedig a Magyarországon sajnálatosan mellőzött magyar származású tudós, Polányi Károly elmélete visz a legközelebb.

Polányi évtizedekkel korábban figyelmeztetett arra, hogy a gazdaságot nem lehet arra építeni, hogy pénzt csinálunk pénzből. Márpedig ma éppen ez jellemzi a világkapitalizmust – fejtegette Pettifor. – A pénzügyi világ a történelemben egyedülálló módon rendel maga alá minden más szférát. Bill Gates cége éppúgy szenved a „drámai tőkenyereségben megtestesülő pénzügyi kizsákmányolástól”, mint az alkalmazottak serege. A globkrit-mozgalomnak ezért közvetlenül a bankvilágot kell célba vennie Ann Pettifor szerint.

Elsősorban a termelő- és finánctőke szembeállítását vitatta Catherine Summary és Wiener György. Wiener teoretikusként is ellenezte Polányi túlzott hangsúlyozását: úgy vélekedett, ez az elmélet neoklasszikus kötődésű, ebből legfeljebb a szabályozottabb piacgazdaság eszméje vezethető le. Mindketten egyetértettek ugyanakkor Pettiforral abban, hogy a pénzügyi világhatalom dominanciája központi probléma.

Ann Pettifor megismételte: Polányi elméletét igenis megvilágosító erejűnek tartja. Természetesen Marx, Keynes tanulmányozása is sokat segít, de a liberális piacgazdaság megértéséhez szerinte a pénztőke szerepét feltáró Polányi ad kulcsot. A baloldal jelenleg nem képes mozgósítani az embereket, ami annak a biztos jele, hogy valamit elhibáztunk – figyelmeztetett. A helyes elemzésből bárki számára érthető és vonzó követeléseket kell levonni: meg kell hirdetni a nagyon alacsony kamatok politikáját, a pénzügyi világ kordában tartásának elvét. Ebben pedig, ha hajlandó a szövetségre, akár Bill Gates-szel is együtt kell működni.

A vitát összegző Krausz Tamás nem foglalt állást az elméleti vitában: a felvetést azonban politikai síkon aktuálisnak értékelte, amit nem söpörhetnek le elméleti érvekkel a teoretikusok. A baloldal hanyatlik, és ez politikai válaszok keresését is indokolttá teszi.

Consciousness

A konferencián bemutatták az Eszmélet folyóirat angol nyelvű különszámát. A szerkesztők a magyar kutatások és viták eredményeit kívánták ezzel hozzáférhetővé tenni a nemzetközi közvélemény számára. A Consciousness Special Issue 2005 az Európai Unió keleti bővítéséről Andor László és Böröcz József-Mahua Sarkar tanulmányait közli; A munkáskérdés mai kutatóit Szalai Erzsébet szociológiai tanulmánya és Bartha Eszternek a munkástudatról írt cikke képviseli. A baloldal által gyakran elhanyagolt vidék-témában Laki Lászlónak a rendszerváltás agráriumra gyakorolt hatását vizsgáló írását közölték. Többféle szempontból közelítik a szocializmus-vitákat Szigeti Péter, Wiener György és Krausz Tamás írásai.

„Az új válaszkísérlet” angolul

„Ez a könyv Európában unikum. Azt jelzi, hogy megkezdődött a globális kapitalizmussal szembeni alternatíva keresése” – értékelte Szalai Erzsébet most angolul is megjelent ’Socialism. An Analysis of Its Past and Future’ című kötetét Krausz Tamás. – „Lehetséges-e alternatíva? A neoliberális konszenzus szerint nem, a mai világrendszer stabil, ebből már kilépni nem lehet, legfeljebb a humanizálásán lehet gondolkodni. Szalai Erzsébet azonban rákérdez erre a konszenzusra. Hosszú idő után először fordult elő, hogy ezzel a vitával tematizálta a baloldali szellemi élet a magyar sajtót. Mintha elkezdődött volna valami, megcsillant a fény az alagút végén. Ezért fontos, hogy Szalai kötete a külföldi olvasókhoz is eljut.”

Szalai Erzsébet a konferencia nyitóelőadásával kapcsolatban kibontakozott szocializmusvitához hozzáfűzte: számára nem az a kérdés, hogy „hol lehet támadni a status quo-t”? Könyvében is arra törekedett, hogy a marxi elemzés szellemében a jelenleg létező világrendszeren belül kialakuló eszmékben, folyamatokban tárja fel az újat. Új kötetében és korábbi tanulmányaiban is kifejtett tézise szerint az új világrendszer csírája az a hatalmas tudástőkével rendelkező fiatalság, amelynek kreatív energiáit a mai rendszer képtelen hasznosítani. Ez a parkolópályára kényszerülő fiatalság nem tud, de már nem is akar integrálódni. „Ebben az objektív tényezőben kivánom felvillantani az alternatívát” – szögezte le Szalai Erzsébet. Jelezte ugyanakkor, hogy alapállása a megbukott „létezett szocializmussal” szemben is keményen kritikus. Éppen azért kell megérteni, hogy mi okozta annak a rendszernek a bomlását, mert szembe kell nézni a tanulságokkal.

Nacionalizmus és liberalizmus összefonódása

Krausz Tamás azt vizsgálta meg: a rendszerváltás nyomán milyen ideológiák nyomultak a régi legitimációs ideológia, a marxizmus-leninizmus helyére. Az új uralmi formákat igazolandó a kelet-európai régióban két, belsőleg tagolt szellemi irányzat jutott uralomra: a nacionalizmus és a liberalizmus. Ezek a szellemi irányzatok határozzák meg a rendszerváltás egészének értelmezését – fejtette ki Krausz Tamás.

A történész úgy látja: a két nagy irányzat látszatra éles küzdelemben áll ugyan, valójában azonban létrejött a nacionalizmus és liberalizmus baloldalellenes kompromisszuma, amelynek célja a ”kommunizmus”, a „szocializmus” kriminalizálása, a fasizmus és a kommunizmus régi hidegháborús szellemben történő azonosítása.

Krausz kifejtette: véleménye szerint a nacionalista-liberális ideológiai uralom kiseprűzi a baloldali szellemi ellenállást. Ezzel pedig a "nemzeti kapitalizmust" védelmező mozgalmak előtt nyitja meg a kaput. "E szélsőséges irányzatok a tőke globális és korlátlan kiterjedésével látszólag szemben restaurálják az antidemokratikus, jobboldali, szélsőjobboldali hagyományokat és ezzel egyidejűleg a nemzeti tudat és a nemzeti érdekek erősítésére hivatkoznak. A szélsőséges erők Horthyt és Gyenyikint, Prónayt és Telekit, Szálasit és Antonescut, Tisot és Ante Pavelicsot írják zászlaikra. Ezen mozgalmak képében a nacionalista-liberális uralom megtalálta a baloldal elleni ideológiai és politkai hadjárat ütőképes osztagait - noha maguk is meglepetve tapasztalják az új uralmi rendszer 'kinövéseit'. Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy Kelet-Európában a jobboldal és a szélsőjobboldal között sem világos határok, sem áttörhetetlen válaszfalak nem léteznek."

„Sztálinizmus ideológia nélkül”

Jeffrey Henderson azt vizsgálta, milyen összefüggés mutatható ki a neoliberális gazdaságpolitka és egy-egy ország gazdasági fejlődése között. Gazdaságtörténeti statisztikák alapján arra a következtetésre jutott: az adatok ellentmondanak a közkeletű, és magukat erősen tartó nézeteknek, amely szerint a neoliberális kurzus gyors növekedéshez és sikertörténetek kialakulásához vezetett. Úgy látja: még azok a hatalmak is, amelyek erejük teljében valóban a – túlnyomóan nekik kedvezően alakuló - kereskedelem felszabadításáért kardoskodnak, a gyors növekedés korábbi fázisaiban erőteljesen elzárkóztak, és keményen védték belső piacaikat a versenytársaktól. Nincs bizonyíték a liberális gazdaságpolitika növekedésserkentő szerepére – fejtegette Henderson.

Sora véve a „sikerországokat” – Tajvant, Japánt, Dél-Koreát, Szingapúrt – látható, hogy egyik sem nevezhető neoliberális sikertörténetnek. Éppen ellenkezőleg, a Világbank ajánlásai ellenére is saját útjukat járó, az állam szerepét növelő, piacvédő gazdaságpolitikájuk vezetett sikerhez. Henderson rámutatott: a szegénység leküzdésében India és Kína lépett előre érzékelhetően, de egyik sem neoliberális gazdaságpolitikával.

Kína speciális eset. Szingapúrral és más kelet-ázsiai országokkal együtt jól átvészelte a legutóbbi ázsiai pénzügyi válságot. Miért? Mert képesek ellenőrizni piacaikat, és nem engednek teret a dominanciára törő nemzetközi pénzügyi befolyásnak. Kína eleinte a magyar gazdasági reformokat követte, aztán a dél-koreai példára figyeltek, ahol a termelés ugyan magánkézben van, de ezzel erős tekintélyelvű kormányzat párosul. Ez a modell Kínának is megfelelt.

Kína „titkát” nagymértékben magyarázza Henderson szerint, hogy rendkívül összetett gazdasági rendszert építettek ki. Az állam minden szektorban nagyon jelentős szereplő. Különösen aktív a minden szektorban – szállítások, beruházások, tőzsde -, sőt, a szürke vagy feketegazdaságban is komoly pozíciókkal rendelkező hadsereg. 70-80 millió embert foglalkoztatnak a kínai önkormányzatok is, az ingatlanfejlesztésben különösen fontos szerepet játszanak.

A kínai világ erejének egyik magyarázata az lehet, hogy „sztálinisták, de nem ideológusok”. Henderson úgy látja: ez a „piaci sztálinizmus” segíti a jelenleg folyó klasszikus tőkefelhalmozást, de sokáig nem tartható fenn. Az egyenlőtlenségek kiéleződésével a problémák sokszorozódása, társadalmi konfliktusok várhatók.

A kapitalizmus eddig ismert formájának vége

Böröcz József szociológus, a Rutgers University tanára „Globális gazdasági súlyozás, szocializmus és ’Ázsia felemelkedése’ ” címmel az 1989 utáni transzformációs folyamat alapvető tényeit vizsgálta, majd megkísérelte e tények értelmezését. A kapitalizmusnak abban a formában, amelyben mi ismerjük, befellegzett – állapította meg. A világkapitalizmus ciklusról ciklusra alakul. A most véget érő több évtizedes ciklusra az Egyesült Államok hegemóniája volt jellemző. Ez az idő azonban lejárt, új ciklus következik új hegemóniaviszonyokkal – fejtette ki Böröcz József.

OECD-statisztikák alapján azt vizsgálta, hogyan változott a kelet-európai államszocialista országok bukása után az egyes gazdaságok helyzete az egy főre jutó GDP, illetve az adott országnak a globális gazdasághoz viszonyított súlya szempontjából. A kelet-európai volt államszocialista országok Szlovénia és Lengyelország kivételével jelentős súlyvesztést szenvedtek el, a periféria felé csúsztak. (Lengyelország esetében a kézenfekvő magyarázat, hogy ők már a rendszerváltás előtti évtizedben átélték azt a hatalmas visszaesést, amely más kelet-európai országokra a kilencvenes években várt.) Különösen rosszul teljesítettek a ”narancsos forradalmak” célországai.

A különböző szempontokból sikeresnek bizonyuló pályákon viszont olyan gazdaságok haladtak, mint a kiegyensúlyozott növekedést produkáló Indonézia, néhány csekély súlyú sikerország, mint például Luxemburg, a látványosan gazdagodó Dél-Korea, Írország, Tajvan, és az extenzív növekedési pályára álló India, Vietnam és Kína. Ez utóbbi csoport esetében különösen figyelemre méltó, hogy sikerüket gazdasági struktúrájuk transzformációja nélkül érték el: központilag tervezett gazdaságnak számítanak.

A nagy globális központok közül az Egyesült Államok és az Európai Unió a vizsgált időszakban nem volt képes a globális súlyát növelni. Jelenleg az EU, az Egyesült Államok és Kanada együttesen a világ teljes GDP-jének felét produkálják, miközben a népesség 11 százalékát tartják el. A következő 15-20 évben viszont arra kell számítaniuk, hogy vesztenek súlyukból. Kína és India viszont ezzel egy időben hatalmas növekedésre számíthat. Ez a szituáció definíció szerint a hegemónia-háborúval egyenlő. A globális részesedésért vívott háborúnak azonban nem lesz nyugati győztese. Az úgynevezett nyugati szövetségesek, a kulturális értelemben vett nyugati társadalmak jelentős súlyveszteséget fognak elkönyvelni – fogalmazott Böröcz József.

Milyen eszközökkel állítják elő a világkapitalizmust?

Melegh Attila szociológus előadásában („A Kelet-Nyugat diskurzus hegemóniája”) a világkapitalizmus elemzésére szolgáló uralkodó diskurzus hegemonikus természetét elemezte. Rámutatott: az a mód, az a nyelv, az a gondolkodási keret, amelyben ez az elemzés folyik, valójában a világkapitalizmus előállításának eszköze. A hierarchikus természetű rendszerhez hierarchikus szemléletű víziók társulnak. A domináns ideológiai diskurzus szabja meg annak a kereteit, hogy hogyan elemezhetjük a világkapitalizmust, és azt is, hogy hogyan lehet ezt a keretet meghaladni. A diskurzus meghaladása nélkül ez nem megy – szögezte le Melegh Attila.

Miért olyan erős ez a diskurzus? – tette fel a kérdést a szociológus. – Azért, mert a népek közötti különbségek lineáris sorba rendezése tovább erősíti a hierarchia tetején elhelyezkedőket. Az uralkodó diskurzus jellegzetes vonásai között említette, hogy az Európai Unió központjának szemszögéből a „haladást” az „európai ideálok” felé közeledés leegyszerűsített skáláján illik lemérni. Az unióhoz csatlakozni kívánókról készült „ország-jelentések” jellemző fordulatai bőven adnak erre a szemléletmódra példát. Az unalmas bürokrata-nyelven megírt szövegek meghatározzák az európai ideálok körét, és mindenkit azon mérnek, hogy milyen távol esnek ettől. Ez a klasszikus Európa-centrikus szemlélet továbbélése. Mindenkit arra kényszerít, hogy önmagát is ezen beszédmód szerint értékelje. Ennek a szemléletnek alapvető jellemzője, hogy szűkös keretet biztosít a világ megértésére, mert nacionalista, „nyugatosító” természetű megközelítés.

Ebből a keretből a különböző megközelítések feltárásával, a közöttük lehetséges kapcsolatok megteremtésével lehet kitörni. Egyfajta „határvidéki” gondolkodás lenne képes együtt kezelni a nyugati és keleti megközelítéseket. Melegh Attila rámutatott: a jelenlegi világrendszer természete inkább a fundamentalizmus és a nacionalizmus erősödésének kedvez. Új technikákat kell kifejleszteni a különbözőségek kezelésére, új diskurzust kell kialakítani, hogy a világ megújulhasson.

Régi viták, amelyek elevenbe vágnak

Tamás Gáspár Miklós filozófus előadása a forradalmi munkásmozgalom örök vitájához kapcsolódott: ki az új rendszer megteremtésének főszereplője? A mozgalom a munkásosztályt tekinti ilyen szereplőnek. Az osztályfogalom kétféle (rousseau-i és marxi) felfogása azonban alapvető különbséget takar abból a szempontból, hogy maga a munkásosztály hogyan viszonyul ehhez a szerepéhez.

Rousseau morális alapon közelít: abból indul ki, hogy az emberi szenvedés nem igazolható. A rousseau-i felfogásból kiinduló szocialisták ezen az alapon önmagukat, mozgalmukat, osztályukat nemesnek, a többi osztálynál különbnek, tisztábbnak látták. A 19-20. században ennek a felfogásnak egészen megdöbentő, szociológiailag is kimutatható következményei voltak. Tamás Gáspár Miklós hivatkozik egy 1906-os szociográfiára, amelyet Braun Róbert szociológus marosvásárhelyi munkáskolóniák körében készített. Ezeknek a munkásközösségeknek markáns jellemzői voltak: harcos ateisták, élesen vallásellenesek, elkötelezett feministák, akik ragaszkodtak a szigorú absztinenciához és vegetarianizmushoz. Mint egy szekta! - mondta Tamás Gáspár Miklós a száz évvel ezelőtti kutatás eredményéről.

Ennek a morális alapokon álló mozgalomnak a szocializmushoz való viszonyát ezek szerint a közös értékek és érzelmek határozták meg. Mindennek azonban semmi köze a marxizmushoz - szögezte le Tamás Gáspár Miklós. Marx ugyanis következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy semmi sem lehet rosszabb, mint proletárnak lenni. A proletariátus eszerint nem valamiféle morális és intellektuális megvilágosodása miatt válik a szocialista forradalom főszereplőjévé, hanem helyzete miatt. A helyzet logikájából következő racionális cselekvései által.

A forradalmi mozgalom fő ágensének kérdését kiélezi, hogy a második világháború után drámai változás állt be: a munkásosztály elvesztette proletár identitását, miután teljes vereséget szenvedett a kulturális önállóságának megőrzéséért vívott harcban. Az autonóm munkáskultúrát felszámolta a szabadidőkapitalizmus - szögezte le a filozófus.

Ez igazi "marxi" helyzet - hívta fel a figyelmet Tamás Gáspár Miklós. - A munkásmozgalmat sokáig jellemző messianisztikus, utópisztikus jelleg eltűnt. A nagy társadalmi átalakulás főszereplőjére így a továbbiakban érvényesek Marx szavai: "nem tudják, de teszik". Tevékenysége a kapitalizmus felszámolását szolgálja, de ezt nem ideológiailag tudatosan éli meg. Kétségtelen azonban, hogy ebben a helyzetben rendkívül nehéz marxistának lenni - mondta a filozófus.

A gender kelet-európai terjedésének visszásságai

A nők helyzetével, esélyeivel, diszkriminálásuk elleni küzdelmével foglalkozó intézmények és társadalomtudományok - angolból származó műszóval a "gender" - sajátos nehézségekkel szembesülnek Kelet-Európában, mondta előadásában Susan Zimmermann. - Ebben a régióban a gender szemléletének érvényesülését a leginkább az gátolja, hogy maga a probléma sincs pontosan meghatározva. Általánosnak tekinthető felfogás, hogy ez "nem lényeges ügy". Gyakran emlegetik a keleti gender túlzott függését a nyugati pénzforrásoktól, és azt a veszélyt, hogy nyugati feministák próbálnak diktálni a kelet-európaiaknak.

Susan Zimmermann friss empirikus kutatásban vizsgálta, hogy mi az oka ezeknek a feszültségeknek. 1989 után az egész régióban látványosan elterjedtek a gender intézmények és kutatóhelyek, de nagyon lényeges helyi eltérésekkel. Ezeket a különbségeket meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy az adott országban milyen intézmények voltak a gender meghonosításának főszereplői: alapítványok, esetleg pártalapítványok, nemzetközi szervezetek vagy nyugati egyetemek.

A kutatás azt a folyamatot dokumentálta, hogy a gender térnyerése sajátos formákban, az egyetemi szférán kívül megteremtett intézményeken keresztül valósult meg a kelet-európai régióban. A genderkutatók az egyetemek falain kívül, az egyetemek körül találnak helyet maguknak. A rendszerváltás nem érkezett el a felsőoktatásig - magyarázta a jelenséget Susan Zimmermann. - Az eredmény: a nagyobbrészt angolszász forrásokból finanszírozott új intézmények "árnyékhálózata" épült ki a rendszerváltó kelet-európai országokban.

Ahol lehetőség nyílt, az egyetemeken és egyes nyugati cégeken belül is gender "mintaközpontokat" hoztak létre, tréning programokat, nyári egyetemeket szerveztek, melyek elsősorban szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ezek a kezdeményezések minden esetben az emberi jogok helyzetének javítására irányuló, demokratizálási csomagok részei voltak.

A genderrel kapcsolatos gyanakvás gyökereiről Susan Zimmermann elmondta: a kritikusok gyakran a neoliberalizmussal azonosítják, az egyetemi rendszer-átalakítás nyugati, "neoliberális" típusának jeleként kezelik a gender térnyerését. A genderkutatás elterjedését az adott ország "nyugatiasodásának" egyértelmű mércéjeként értékelik.

A kutató úgy látja: a gender keleti terjesztése kétségtelenül összefügg a Kelet-Európa és a Nyugat között kialakult hegemonikus viszonnyal. Ezt nem szabad eltagadni. Ugyanakkor a kelet-európai gender-kutatás és a nyugati központok kapcsolatának hegemonikus jellegére nem elfogadható válasz magának a gender-problémának a teljes elutasítása sem - figyelmeztetett Susan Zimmermann, aki úgy látja, a megoldás a gender összekapcsolása a térségben érvényesülő hierarchia-ellenes, jogkiterjesztő, demokratizáló törekvésekkel. A gender ugyanis a látszat ellenére is egyértelműen a kelet-európai transzformációs folyamat része.

Pozícióharc a civilizáltabb kapitalizmusért

A világkapitalizmus hegemonikus rendszerét legfeljebb metaforikus értelemben lehet "birodalomként" emlegetni, de ez a megközelítés nem lehet tudományos alapja az alternatív stratégiák keresésének - kezdte előadását Szigeti Péter, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója. Amellett érvelt, hogy - amint arról a világrendszer-kutatás meggyőz - nem beszélhetünk a globálkapitalizmus birodalommá szerveződő világrendszeréről, hiszen a tőkés világgazdaság nem rendelkezik egységes központtal, átfogó szerkezettel. Ez az egyetlen világgazdaság a történelemben, amely nem alakult át egyúttal világbirodalommá - fogalmazott Szigeti Péter. - A világkapitalizmusnak a heterogenitás megszüntethetetlen jellemzője.

A világrendszer hatalmi szerkezetének változása ciklusos természetű. A tőkés világgazdaság ciklusainak megfelelően újabb csúcshegemón államok emelkednek fel, amelyek a tőkefelhalmozásban elért kiemelkedő sikereik alapján a ciklus egészében egyértelmű hegemón pozícióban vannak. Ezek a csúcshegemón államok - az Egyesült Államok előtt Anglia, azt megelőzően Hollandia - a korabeli világgazdaságban számításba jöhető összes gazdasági előnyt egy kézben egyesítették. A hegemóniaviszonyok a nagy háborúk utáni rendezésekben alakultak át és szilárdultak meg újra. A csúcshegemón hatalom minden ciklusban az egész világgazdaság érdekeként jelenítette meg saját érdekeit (Hollandia elsősorban a hajózás szabadságát, Anglia a kereskedelem szabadságát, az Egyesült Államok a vállalkozások szabadságát állította be általános érdekként).

Az egyes ciklusokon belül kibontakozó érdekharcok legfőbb alapja, hogy a kapitalista világgazdasági rendszer egyaránt képes hegemonisztikus, monopolisztikus és osztálykompromisszumos formában működni. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik forma érvényesül - mutatott rá Szigeti Péter.

A globálkapitalizmus centruma évtizedek óta őrzi a jelenlegi status quo-t. Az Egyesült Államok vezető szerepe gazdasági, technológiai és katonai téren is egyértelmű. A megosztott "régi" és "új" Európa minden területen összefonódik ezzel a centrummal. Ma a nemzetközi munkásmozgalom központja Latin-Amerikában van - folytatta Szigeti Péter -, de a félperiférián koncentrálódó ellenállást a centrum támogatása nélkül a 20. századi államszocialista kísérlet sorsa fenyegeti.

Hogyan lehetne megbontani a jelenlegi hegemóniát? - tette fel a kérdést Szigeti Péter, előrebocsátva: a jelenlegi erőviszonyok ismeretében nem reális a kapitalizmus megdöntésén, a posztkapitalista alternatívák közvetlen célul tűzésén alapuló stratégia. Nyilvánvaló az is, hogy a csúcshegemón hatalmat katonai eszközökkel nem lehet kompromisszumokra kényszeríteni. Gazdasági téren viszont elmozdulás várható, hiszen az Egyesült Államoknak rövid időn belül versengő régiók konkurenciájával kell számolnia.

Szigeti Péter úgy látja: a legtöbb esély a "szabályozó hatalmak" kikezdésére kínálkozik. A csúcshegemón hatalom kulturális befolyásának gyengítése akadályozhatja, hogy a tömegbefolyásolás fórumain intézményesen ellehetetlenítsék a rivális alternatív kísérleteket.

Nem veszett el a szociális-kulturális szempontból civilizáltabb kapitalizmus esélye, de ennek érdekében szívós pozícióharcra kell berendezkedni, mindent meg kell tenni a szociális Európa megteremtéséért - mondta előadásában Szigeti Péter.

Zárszó: a kapitalista rendszer emberellenes maradt

A követendő stratégiáról ezután Catherine Summary is kifejtette gondolatait, elsősorban a baloldalnak az Európai Unión belül követendő stratégiájára összpontosítva. Rámutatott, hogy nem szabad fétisként kezelni az EU-t, szakítani kell az európai közösségi rendezést megalapozó egyezményekkel (az Európai Központi Bank ügyétől a jogérvényesítés folyamatának teljes rendszeréig). Követelni kell az EU politikai legitimitásának megteremtését, a szavak és tettek közötti ellentmondások megszüntetését. Elfogadhatatlan a nyugati EU-tagok arrogáns, "neokolonialista" magatartása a keletiekkel szemben - sorolta a fő témákat Catherine Summary. Kijelentette: már az európai költségvetési vitában meg kell akadályoznia a baloldalnak, hogy az EU "versenyképessége" jegyében folytatódjon a ma még létező szociális jelleg lebontásának "barbár" folyamata.

Végül Alekszandr Taraszov, orosz radikális gondolkodó fejtette ki, hogy a 20. századi félresikerült forradalmi kísérletek után új - a viszonyok éretlensége miatt nem szocialista, de antikapitalista - világforradalmi stratégia kidolgozása és kivitelezése került napirendre, amely számol azzal, hogy az "osztályellenség erősebb mint bármikor", ezért a forradalomra hosszabban kell felkészülni és lehetséges, hogy nagyobb áldozatokat is követel minden korábbinál. A stratégia egyik legfőbb jellemzője Taraszov szerint, hogy a politikai-kulturális "mainstreamtől" távoli központokból indul ki, amelyekkel szemben a neoimperializmus nem képes megfelelő eréllyel fellépni. Taraszov szerint ilyen "hézagok" a világimperializmus mindenre kiterjedő befolyási övezetében egyes dél-amerikai indián szabadságmozgalmak - Ecuadorban, Bolíviában -, vagy indiai, nepáli felkelőcsoportok. Úgy látja, ezek a mozgalmak ott arattak sikert, ahol a helyiek nem használták a centrum kulturális intézményeit, horizontális kapcsolatok hálózatában szervezik meg magukat, nem használják a mobilhálózatokat, az internetet, sőt, a világnyelveket, a centrum nyelveit sem. Ahol ignorálják az angolt, a franciát, a németet, és helyette például a kecsua nyelvjárásokat használják. Taraszov szerint a centrumországokból nem indulhat ki az antikapitalista világforradalom, az "első világ" baloldalának azt a célt kell kitűznie, hogy a periférián támogatják a forradalmi mozgalmakat. Történelmi analógiája szerint: a rabszolgatartó rendszert sem a rabszolgák szüntették meg, a feudalizmust sem a jobbágyok, ahogy a kapitalizmust sem a bérmunkások fogják felszámolni, hanem a posztkapitalista termelési mód képviselői.

A konferencián jelenlévők nagy többsége más-más érveléssel, de kétségét fejezte ki Taraszov stratégiai javaslatainak helyességéről.

Zárszavában Krausz Tamás történész leszögezte: a konferencia egybehangzó tapasztalata, hogy hallatlanul fenyegető ellentmondásokkal kell szembenézni. A kapitalizmus velejéig emberellenes rendszer maradt. A globális kapitalizmus szervezett ellenfelei ugyanakkor társadalmi-kulturális-szervezeti értelemben is legyengültek.

Mi várható? A konferencia alaphangját meghatározó baloldali értelmiség nem hisz a rendszer humanizálhatóságában - folytatta Krausz Tamás. - Alternatívaként többen, különböző hangsúlyokkal, de egybehangzóan kifejtették: vissza kell térni a szocializmus valamilyen perspektívájához. Ennek alternatívája ugyanis csak a kapitalista világrendszer bomlása lehet, amit a konferencián megidézett Mészáros István - Rosa Luxemburg nyomán - a "barbarizmus" fenyegető állapotának nevezett.

A baloldali értelmiség több területen is vitaképes, vállalható elemzést tud felmutatni, szögezte le Krausz Tamás: a gazdasági elemzés adekvát elméleti képet ad az új neoliberális rendről; a szocializmusról is vitaképes elméleti képet alkottak. A leggyengébb a "mit tegyünk?" kérdésre adott politikai-stratégiai elemzés.

A taktikai szempontokat sorra véve Krausz Tamás úgy látja: a rendszer egésze tarthatatlan - de ettől még a rendszeren belül is követelésekkel kell előállni, annak tudatában is akár, hogy ezeket a követeléseket nem fogják teljesíteni. Enélkül nem fognak kialakulni a stratégiai változáshoz szükséges felhajtóerők, tarthatatlanná válhat a baloldal helyzete. Végül külön hangsúlyozta Krausz Tamás a baloldali együttműködés szükségességét: a keleti országok baloldali erői további segítséget várnak a nyugatiaktól.