A vizsgálóbizottságok státusa, vagy egyszerűbben
fogalmazva, hatalma, szinte mindenütt vitatott. Működésük beépítése a rendes parlamenti eljárások sorába sok bizonytalanságot von maga után, s munkájuk hatékonysága is kérdéses.

A Francia Köztársaságban például a vizsgálóbizottságokra is vonatkozó 1958-as parlamenti szabályozás szerint egy-egy vizsgálóbizottság hat hónapig működhet, és ténykedése a jelentés megfogalmazásával véget ér. Igen ám, csakhogy egész működése visszamenőlegesen is kérdésessé válik, ha az ügynek, melyben vizsgálódott, nincs semmilyen kötelező folytatása, kifutása. Az ügy mintegy ott lebeg a lét és nemlét határán: voltaképpen akkor van-e ügy vagy nincsen? A másik vitatott pont a vizsgálóbizottság jelentésével kapcsolatos. Vajon mit is fogalmaz meg egy bizottság: ajánlást, melyet aztán valamilyen módon az egész parlamentnek meg kell fontolnia, vagy pusztán következtetéseket, melyek lehetnek ugyan tanulságosak, de még csak erkölcsi kötelességet sem hordoznak arra vonatkozóan, hogy az ügyet majd valahogy le kelljen zárni. (A problémát az Alkotmányos Tanács igyekezett tisztázni 2004-ben.)

Mindenképpen alkotmányjogi problémákat vet föl a vizsgálóbizottságok tevékenysége, s ezek között is igen érdekes a következő: a képviseleti demokrácia intézményrendszerén, azaz a parlamenten belül kialakulni látszik a képviseleti kormányzás új intézménye, mely első látásra alig különbözik a már létező formáktól, alig térnek el funkciói attól, amiket a parlament egyébként is gyakorol. A vizsgálóbizottságok a vizsgált ügyeken keresztül jutnak el ahhoz, hogy a szükséges törvénymódosításokra, törvényalkotásra fölhívják a figyelmet, másfelől gyakorolják a végrehajtó hatalom ellenőrzésének funkcióját, igaz, egy-egy konkrét ügy kapcsán, s nemcsak úgy általában. S talán éppen itt ragadható meg a vizsgálóbizottságok iránti igény növekedésének oka is. A végrehajtó hatalom ellenőrzésének immár klasszikus lehetőségei - kormány megválasztása, illetve kormányok vagy egyes helyeken miniszterek közvetlen fölmentése, interpellációk, kérdések, költségvetés elfogadása - mind-mind egyfajta közvetettséget sugallnak, míg a vizsgálóbizottságok tevékenysége egy-egy konkrét ügy kapcsán a végrehajtó hatalom napi működésébe enged betekintést, sőt föl is tárja egynémely rejtett mechanizmusát. Még az a vélemény is megkockáztatható, hogy a vizsgálóbizottságok visszaviszik a parlament falai közé a médiára jellemző, az úgynevezett oknyomozó újságírás technikáit.

Belgiumban a Dutroux-ügy (egy pedofil hálózat leleplezése), illetve az ennek kivizsgálására létrejött parlamenti vizsgálóbizottság ugyan nem állapította meg politikusok vagy magas rangú köztisztviselők, rendőrök érintettségét, de élesen kimutatta a bűnüldöző intézmények elavultságát, túlbürokratizáltságát s a mulasztásokat, hanyagságot a bűnüldözés napi gyakorlatában.

A német vizsgálóbizottsági gyakorlat is hasonló következtetéseket sugall.

A Bundestag által felállítható vizsgálóbizottságok alapvetően kétfélék lehetnek. Vannak, melyek nagy, átfogó területet tekintenek át, szabályozási, törvényalkotási célzattal. Például a német kultúra jelenlegi állapotát, vagy az információs társadalom kihívásait öszszegzik. S vannak, melyek kifejezetten politikai jellegűek, mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek az ilyen politikai ügykezelést jellemezhetik, ám ezeknek is a törvénytelenség földerítése a céljuk. Még nevükben és megjelölésükben is különböznek. Az egyiket Enquete-Kommissionnak, a másikat Untersuchungsausschussnak nevezik, az első nevében viseli a vizsgált témát, a másiknak csak sorszáma van. Az Untersuchungsausschuss-ról alapos, igen részletes törvény rendelkezik. Ebbe a típusba tartozik Helmut Kohl exkancellár és a CDU pártpénzeit vizsgáló bizottság. A Spiegel egyik cikkében ennek a bizottságnak a tevékenységéről azt lehet olvasni, hogy a vizsgálóbizottságban részt vevő képviselők, jellemző módon, még mielőtt megfogalmaznák a jelentést, már nyilatkoznak annak következtetéseiről: Kohl kormánya megvásárolható, vagy ellenkezőleg, tiszta, mint a harmat. Az is figyelemre méltó, hogy a Spiegel egyfajta alternatív vizsgálóbizottságot játszott, hiszen számos esetben maga derített föl történéseket, szerzett be dokumentumokat, melyeket aztán a parlamenti vizsgálóbizottság kénytelen volt figyelembe venni. Nem a tények megállapításának fáradságos, ügyvédi aprómunkája, sokkal inkább a sajtó hozza izgalomba a képviselőket.

Nagy-Britanniában - ami a vizsgálóbizottságok tevékenységét illeti - több a kérdés, mint a jó válasz.

1912-ben robbant ki a Marconi-botrány. Egy képviselő, hitelt adva a korabeli pletykáknak, kitartóan állította, hogy a kormány megalapozatlanul részesítette előnyben a Marconi céget, hogy az a birodalom egész területén kiépítse a vezeték nélküli távirdát, mi több, a cég üzleti hasznából némely kormánytagok busásan részesültek. A brit parlament ezt követően jogszabályt alkotott a vizsgálóbizottságok tevékenységéről, hogy rendezett lehetőséget biztosítson az ehhez hasonló esetek kivizsgálására - és voltaképpen kivette a vizsgálati szerepet a parlament kezéből!

A parlamenti vizsgálatok hatékonysága azóta többször szóba került; az általános vélemény pedig lesújtó. A Lord Salmon vezette bizottság - 1966-ban elemezve az 1921-es szabályozást és annak következményeit - fölsorolja, miért nem alkalmas egy parlamenti bizottság valódi vizsgálat lefolytatására: a bizottság a pártpolitikai erőviszonyokat fogja visszatükrözni, a képviselők nem képesek igazi vizsgálati módszereket alkalmazni, nem gyakorlottak keresztkérdések föltételében vagy bizonyítékok elemzésében.

Összegzésképpen elmondható: jóllehet a brit parlamentben is folytatnak vizsgálatokat állandó, ad hoc vagy különbizottságok, ezek nem illeszkednek szervesen a parlamentáris rendszerbe.

Nem így áll a helyzet az Amerikai Egyesült Államokban. Itt a vizsgálóbizottságok erejét az adja, hogy a "vád alá helyezés" (impeachment) a végrehajtó hatalom kiemelt tisztségviselőinek, sőt az Államok elnökének a fölmentését is eredményezheti. Az eljárást az alkotmány szabályozza, s komolyságát mutatja, hogy 200 év leforgása alatt 18 kormánytisztviselőt helyezett vád alá a kongresszus és csupán 7 esetben hozott elmarasztaló ítéletet a szenátus. Abban a két esetben, amikor elnököt helyeztek vád alá, végül nem született elmarasztaló ítélet. 1868-ban Andrew Johnson egy szavazattal túlélte a menesztést, Richard Nixon pedig lemondott a szenátusi szavazás előtt.

A magyar vizsgálóbizottsági gyakorlat amolyan gulyás-rendszer, mely a fentiek mindegyikétől eltér: igazolja az angolok fönntartásait, bizonytalan maga az ügy, melyben a vizsgálat folyik, bizonytalan a kimenetele, ahogyan a franciáknál, a média uralkodik a vizsgálat fölött, ahogy ez a németeknél történt. És miképp az amerikaiaknál, itt sem fogják elítélni az elnököt.

A szerző filozófus