Aki már utazott működő hulladéklerakó mellett, és "gyönyörködött" a bomló szemét illatában, a szálló nejlonzacskók, papírok és fóliák látványában, biztosan tud válaszolni arra a kérdésre, hogy miért kell a lerakott hulladékot rendszeresen takarni. Szintén nem szorul magyarázatra a takarási kötelezettség azoknál, akik repülőről, hőlégballonról, sárkányrepülőről, siklóernyőről vagy más légi közlekedési eszközről (esetleg egy egyszerű légi felvételről) láttak már hulladékdepóniát fölülről. Számukra világos, hogy még az előírásszerűen lerakott szemét is ritkán marad egy helyben, és mindaddig mozgásban van, amíg az első takaróréteg rá nem kerül. Márpedig eddig az eseményig nem ritkán évek telnek el, s az sem számít különleges kivételnek, ha a takarásra csak a depónia bezárásakor kerül sor.

A lerakott hulladék rendszeres takarására vonatkozó előírás a jelenleg hazánkban érvényes jogszabályok közül egy EU-irányelvben és egy kormányrendeletben, valamint egy a lerakóüzemeltetők számára megkerülhetetlen ajánlásgyűjteményben szerepel. Tény, hogy a helyzet nem teljesen egyértelmű. Az irányelv szerint a lerakón szétterített szemetet minden munkanap végeztével be kell födni legalább 15 centiméternyi földréteggel vagy más takaróanyaggal. A magyar kormányrendelet rendszeres takarásról szól, az említett ajánlás pedig (bár megemlíti, hogy a napi takarás lenne a legcélszerűbb) költséghatékonysági szempontokat is figyelembe véve a heti gyakoriságot nevezi optimálisnak. Ehhez képest a lerakóinkban - a legkorszerűbbnek mondott, uniós támogatásból épült létesítményeket is ide értve - a heti takarás is csak vágyálom, látható vastagságú földréteg csupán a már megtelt részek tetejére kerül.

Magyarországon a lerakott hulladék "lekötésére" egyetlen technológia, a vékony földrétegek szétteregetése létezik, ez a módszer azonban az előírásoknak megfelelő gyakorisággal a mi körülményeink között valószínűleg nem működik. Nem is működhet, mivel fagyban a földteregetés lehetetlen, és a százmilliárdokért kialakított lerakóterek egyszerűen túl drágák ahhoz, hogy a térfogatuk 10-15 százalékát földdel foglalják el. Az uniós tagállamokban léteznek alternatív megoldások is: Nagy-Britanniában, Németországban és Ausztriában például sok helyütt széles juta- vagy műanyagfólia-szövettel végzik a napi takarást. Ezt az eljárást próbaképpen több hazai depónián is alkalmazták - a szövetet a tolómarkoló mögé akasztott egyszerű célgép teregette szét az elterített szemét fölött -, ám egyelőre sehol sem honosították. Egyáltalán nem takarni ugyanis sokkal olcsóbb még egy bármennyire praktikus és költségkímélő megoldásnál is.

Az előírások betartatása a környezetvédelmi felügyelőségek feladata lenne, ám - az Országos Környezet-, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőségtől kapott tájékoztatás szerint - ilyen ügyben még egyetlen üzemeltetőre sem szabtak ki bírságot. Pedig lenne mit számon kérni, mivel a felügyelőségekhez kötelezően benyújtott üzemeltetési tervekben sok más mellett szerepel a lerakók takarásának gyakorisága is. Az általunk találomra megkérdezett hatóságok szerint az előírások betartását nagyon nehéz ellenőrizni, mivel "a hulladékra nincs ráírva, hogy mióta fekszik szabadon a lerakón". A már említett légi felvételek viszont arról árulkodnak, hogy nem is olyan nehéz: ha egy többhektáros lerakónak a 90 százaléka takaratlan, ott valami biztosan nincs rendben. Ráadásul a dolog nem marad titokban, mert a madarak és a szél közreműködése nyomán a szemét illata, sőt maga a szemét is útnak indul, hírt hozva a problémáról. És amíg a hatósági emberek meg a lerakóüzemeltetők ilyen hanyagul kezelik a hulladéklerakási szabályokat, addig a környéken élő lakosságtól sem jogos mást várni.