A szűz és a nőcsábász
Ahogy a nézőszámok, a tendenciák sem változnak. Ismét egy vígjáték volt a legnépszerűbb, de ennek ellenére a 40 éves szűz ugyanúgy bukott, mint múlt héten az Ünneprontók ünnepe. Érdekes, hogy mindkét mű slágerfilm volt az Egyesült Államokban, mindkettő bevétele meghaladta a 20 millió dollárt a nyitó hétvégén. A furcsaság az egészben, hogy a magyar kritikusok többsége is dicsérte őket, különösen a 40 éves szüzet. Rejtély, hogy tulajdonképpen miért is. Semmi különöset nem találtam azon túl, hogy a produkció a tévésztár Steve Carellből kíván mozicsillagot nevelni. Ezen túl a már sokszor látott kliséhalmaz látható. Vegyük például a karaktereket: van itt önironikus, nagypofájú afroamerikai, szexmániás alkoholista és összetört szívű szépfiú. Az valóban újdonság, hogy van egy 40 éves szűz, aki viszont sajnos már tipikusan hollywoodian béna, például arcon tudja pisilni önmagát. Míg a hasonló humort felvonultató Ünneprontók ünnepe azért volt elfogadható, mert egy percig sem keltette azt a látszatot, hogy az alkotók komolyan veszik magukat, a 40 éves szűz súlyosan moralizál a mai párkapcsolatokat jellemző nagy igazságok körül.
Kifejezetten örvendetes viszont, hogy dobogós helyre tett szert Jim Jarmusch cannes-i nagydíjas tragikomédiája, a Hervadó virágok. A show egyik nagy erőssége a főszereplő Bill Murray, aki nagyon jó arc. Van benne valami úri elesettség, amivel mindenki azonosulni tud, ráadásul nagyon szereti a kamera is. (Ezt a képességét nem Jarmusch, hanem Sofia Coppola fedezte fel az Elveszett jelentésben.) Különösen jól áll neki, hogy egy kivénhedt nőcsábászt kell játszania, aki kétségbeesetten járja végig volt szeretőit, hogy megtudja, van-e gyereke. Ennyire már sok minden alapozható, de szerencsére Jarmusch nem állt meg itt, a lehetőségből kibontotta a saját univerzumát, amiben nagy szerepet kapnak a neves amerikai mestert jellemző abszurd szituációk, a humor és a kiszámíthatatlanság. Annyira, hogy még a történetet is mindenkinek magának kell lezárnia.
A Sin City készítése közben Robert Rodriguez ismét kikapcsolódott, és a Spy Kids - Kémkölykök széria nyomán megint készített egy családi filmet. Bárcsak ne tette volna. A Cápasrác és Lávalány kalandjai 3D-ben kínosan gyenge munka, csupán a 3D technológiának köszönhető, hogy ennyien beültek rá - végül is poén, hogy kapkodjuk a fejünket a moziban, mert azt hisszük, hogy fejbe vág. A sztori, a dialógusok és gyerekszínészek azonban minősíthetetlenek.
Érdektelenség fogadta a mexikói szegényfiú meseszerű futballkarrierjét taglaló fejlődéstörténetet, a Gól!-t. Bár ez is felvonultatja a sablonos tanmesék összes elemét, de jó szándékú alkotás. Akár még szerethető is, és nem csak a foci szerelmeseinek.
