Az állampolgárok ugyanis már hosszú évek óta az angolszász szellemben lecsonkított Európa-torzónál valóságosabb EU-t szeretnének. Ha valaki elmondta volna nekik, hogy lehetséges ilyen.

Reklámcsapda

Pedig nem csak, hogy lehetséges egy európaibb unió, de ez is volt a terv eredetileg . Amit ma népszerűsítő propagandával, reklámszakemberek üresen kongó szólamaival próbálnának helyettesíteni. Pedig az integráció alapítói által megjelölt stratégiai célkitűzések kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, amit ma az uniós állampolgárok egyre türelmetlenebbül várnak. De mivel az eredeti elképzelés őket leginkább érintő vetületeit - a politikai, szociális, független Európát - nemigen tapasztalják, így annak helytállóságát inkább csak a jelen állapotok elutasításával tudják visszaigazolni. Amúgy zsigerből.

A közhangulat demagóg követése persze nem lenne kívánatos, ám napjainkban a politikai felelőtlenség más módon döntöget új rekordokat. Először is, amikor sutba vágják az integráció alapítói által - nagyon nem véletlenül - ránk hagyományozott örökséget. Másodszor amikor elképesztő szolgalelkűséggel nem csupán elődeik elképzelésére, de az - azokkal ma még jobbára egybeeső - közvéleményre is fittyet hányva, inkább külső “modellek" gyáva imitálását választják. Harmadszor pedig amikor riasztó rövidlátással nem veszik észre, hogy ezzel a szélsőségek malmára hajthatják a vizet.

És itt érdemes egy gondolat erejéig kitérni az uniós elit groteszk válaszára: ők ugyanis megoldás gyanánt csak az alapproblémát gerjesztenék tovább. Vagyis az állampolgárok megnyerése érdekében ezredszerre is a kommunikációs stratégiát akarják javítani. Mintha nem éppen a szavak és a tettek között tátongó szakadék miatt lennének most ott, ahol vannak. A hadrendbe állított “spin doctor"-ok csupán két dolgot tehetnek. Vagy nem Európáról beszélnek, hanem az amerikai tünemény kopírozásáról - akkor egyrészt tünemény ügyben lőnek erősen mellé, másrészt csak tovább idegenítik Európától az állampolgárokat. Vagy a valóban európai célokat hangsúlyozzák - akkor viszont azt lesz nehéz megmagyarázniuk, hogy miért ássák alá azokat nap mint nap oly nagyon lelkesen.

Várakozások

A közvélemény-kutatásokból világosan kitűnik (ha egyébként nem volna nyilvánvaló), hogy az uniós állampolgárok alapvetően két dolgot várnak az EU-tól: életminőséget és békét-biztonságot. Márpedig ahhoz, hogy ezt garantálni tudja, Európának mindenekelőtt európaiként kellene működnie. Vagyis mind a gazdasági-társadalmi modell, mind pedig a nemzetközi kapcsolatok terén saját értékeit és érdekeit illene megjelenítenie és védenie.

Bármilyen evidenciáról legyen is szó, az uniós elit viselkedését elnézve azért nem árt emlékeztetni: az “európai" nem tévesztendő össze az “amerikai"-val. Egy néhány hónappal ezelőtt készült (Euro RSCG/TNS Sofres) összehasonlító felmérés felettébb látványosan mutatott rá a gazdasági-társadalmi modellel kapcsolatos elképzelések közti különbségekre: az európaiak nem az “egyéni szabadság" jelszavával féktelenkedő ultraliberalizmus, hanem a szolidaritás és a környezetvédelem által keretek között tartott szociális piacgazdaság mellett teszik le voksukat. A legutóbbi Eurobarométer tanúsága szerint 82 százalékuk azt is határozottan állítja, hogy az EU-nak az Egyesült Államoktól független külpolitikát kellene folytatnia. Ami persze eleve stratégiai alapkövetelmény volna, s aminek ugyebár nem szabadna megfeledkeznie az iparpolitikai, technológiafejlesztési, energia- vagy éppen élelmiszer-ellátási pillérekről sem.

Itt érdemes megemlíteni, hogy az uniós intézmények legnépszerűbb pillanatai azok voltak, amikor nagy ritkán kiálltak az európai szuverenitás mellett: legyen szó például az európai repülőgépgyártás zászlóvivőjének számító Airbus védelmezéséről, vagy az EU-országok ellen is kémkedő angolszász lehallgatórendszer, az Echelon körüli európai parlamenti vizsgálódásról. Nincs ebben semmi meglepő. Harminc évvel ezelőtt készült és ma is változatlanul aktuális Leo Tindemans belga miniszterelnök “jelentése az Európai Unióról", amely az európai állampolgárok elidegenedését konstatálva a következőt állapította meg: “Európának el kell kerülnie az alárendelődést és szoros függőséget, ami megakadályozná abban, hogy képviselje álláspontját. Ismét saját sorsának irányítójává kell válnia”.

A saját modelljét és érdekeit megjeleníteni és védeni kész politikai Európa kapcsán Umberto Eco a maga részéről nemrég roppant tömören ragadta meg a lényeget. Mint mondta: “Európa vagy európai lesz, vagy darabokra esik szét". A problémát leginkább az jelenti, hogy az uniós döntéshozó és véleményformáló elit jó része az első opció megtorpedózásán dolgozik.

Politikahiány

Az európai Európa szorgalmazásán élcelődve ma gúnyosan a “gaulleizmus reneszánszát" szokás emlegetni. Nos: miért is ne? Az uniós vezetők az angolszász pr-mutatványok cukormázával leöntött tehetetlenkedésük helyett valóban jobban tennék, ha a De Gaulle francia tábornok által a hatvanas évek elején megfogalmazott alapigazságokat idéznék eszükbe. Példának okáért azt, amely szerint: “az európai Európa lényege, hogy önmaga által és önmagáért létezik, más szavakkal a világban megvan a saját politikája".

Ám ennek vállalásához gyávák és megalkuvók lévén, az európai politikusok többsége inkább divatosan kommunikációs zavart emleget. Alig burkolt megvetéssel bizonygatják nekünk, hogy “az állampolgárok nem értették meg miről is szól Európa". Netán ál-önostorozó módon sajnálkoznak, hogy “úgy tűnik, rosszul magyaráztuk el milyen fantasztikus is ez a projekt". A projekt egyébként valóban fantasztikus volna. Ha egyszer tartalommal is megtöltenék.

Addig viszont csupán szuverenitásunk fokozatos eróziójához vezet. A tagállamok az európai egységesítés jelszavával lemondanak nemzeti szuverenitásuk komoly szeleteiről, miközben kollektív, uniós szinten semmi nincs, ami képes és hajlandó lenne azt képviselni-védeni. A szakirodalomban negatív integrációként emlegetett belső korlátlebontást nem követte a pozitív, közös politikai entitást építő szakasz. Az unió alapítói által kényszerű kerülőútnak tekintett gazdasági egységesítést nem koronázta meg az egészet keretbe foglaló stratégiai dimenzió: ennek híján a nyers piaci logika a szuverenitás kulcsfontosságú területeit nyirbálja életveszélyesen.

Az önálló érdekérvényesítő- és cselekvőképességünkben az integráció aránytalansága folytán kialakult “senki földje" állapot a külső hiteltelenedés mellett a belső legitimitás-vesztésnek is a legbiztosabb receptje. Itt azonban ne a sokat emlegetett állítólagos “EU-demokráciadeficitre" gondoljunk. Nem az unióban, hanem a tagállamokban hibádzik ugyanis a demokratikus politikacsinálás. S ez az, aminek következtében EU-szinten többnyire nem is csinálnak politikát.

A nemzeti politikusok zöme az, aki félrevezeti a választókat (amikor a népszerűtlen intézkedések kapcsán “Brüsszel"-re mutogatnak ujjal, noha az EU-ban a döntéseket a tagállamok kormányainak képviselőiből álló tanács hozza, a tagállamok által jelölt tagokból álló bizottság kezdeményezései alapján). Ők azok, akik az EU-szinten képviselendő elképzeléseket a legritkább esetben teszik kampánytémává (most nem is beszélve arról, hogy cselekvés helyett alapból is imázsban, javaslatok helyett propagandaszlogenekben, nézetütköztetés helyett pr-csetepatéban gondolkoznak) - a valós döntéstől és alternatívától eleve megfosztva az állampolgárokat. Végezetül ők azok, akik láthatóan nem képesek a rájuk bízott szuverenitással felelősen gazdálkodni: a középszerű megfelelni akarás jegyében a függetlenséget teherként, a stratégiát nyűgként, a közvéleményt mindössze manipulálandó tényezőként érzékelik.

A szerző biztonságpolitikai kutató

Vincze Hajnalka