A stigmák "szétosztása" persze segíthet az előítélet-alkotásban, és akár érdekes is lehet, hogy a két "messziről jött", nem az elit által "kitermelt" ember miként próbálja az általuk megtett utat magánál megmagyarázni, a másiknál megbélyegezni. Gyurcsány Ferencnél az üzletemberként való meggazdagodás állomásait firtatják, Orbán Viktor esetében pedig ellenfelei azt emelik ki, hogy vagyonosodása és kormányfői megbízatása egy időre esik, keményebben fogalmazva: hatalmi befolyásával visszaélt.

Miközben elemi erővel folyik egymás víz alá nyomása, jó, ha az urak tudják: saját táborukon kívül az emberek nagy része túllépett a rigmussá vált vádakon, masszív véleményük van a két vezér tollasodásának fázisairól éppúgy, mint a nevetségesen felkészületlen és a tárgyilagosságot teljességgel nélkülöző vizsgálóbizottságokról, vagy éppen a nemtelen eszközök bevetéséről, lásd a friss APEH-történetet. Nehéz megjósolni, hogy a sztereotípiák hadrendbe állítása végül kinek fog kedvezni, ám az, hogy ma már nemcsak maguk a sztereotípiák átlátszóak, hanem a kezelésük is - hajlok rá, hogy végül semlegesítik egymást, azaz a meccs nem ezen a pályán fog eldőlni.

A hétvége részben e felismerés jegyében telt el, de Gyurcsány már korábban igyekezett az örökzöld témától eltérni és máshogy, másról beszélni. Elképzelhető, hogy ennek is van szerepe abban, hogy a közvélemény-kutatóknál javult a szocialisták megítélése. Tegyük azonban hozzá: a miniszterelnök nem is tehetett mást, mint azt, amit könyve előszavában fejteget: egyszerre próbálja a jelen számára kedvező folyamatait ecsetelni, valamint azzal foglalkozni, hogy mit gondol ő a jövő Magyarországáról. Mindezen túl a Gyurcsány-offenzíva a száz lépés sikerrel kecsegtető vagy kevésbé indokolható, de kirakatban jól mutató intézkedéseivel, a célok közérthető fölvázolásával, valamint a különböző csoportok számára nyújtott apró, de tetszetősnek tűnő ajándékcsomagokkal elérte a kívánt hatást: nincs többé "dumakormány".

Gyurcsány Ferenc szándéka világos: a Fidesz-kommunikációt keresztbe kell vernie, ezzel párhuzamosan azt illusztrálnia, hogy a másik vezér, Orbán Viktor távol tartja magát érvei közvetlen megmérettetésétől. A tetemrehívás lényege: legyen vita ott, ahol annak helye van, szemtől szemben a Parlamentben. Hogy ki véli a meg-megismételt eljárást arroganciának, és ki ítéli úgy, hogy éppen ideje volt a demokrácia alapintézményének falai közé kényszeríteni az ellenzék vezérét, kideríthetetlen. Jobb tehát, ha a tényeknél maradva csupán annyit állapítunk meg, hogy bár Orbán nem vette föl a kesztyűt, mostanában többször foglalja el képviselői székét, mint korábban bármikor.

Vasárnap más arcát mutatta az MSZP is. Egyrészt külsőségekben. Hogy az állampárti nagygyűlésfílingtől való látványos búcsú és az amerikai ízű Gyurcsány-bevonulás mennyire riasztja az öregeket és fogja meg a fiatalabbakat, kérdés - az azonban mindenképpen regisztrálható, hogy az ingyenes vérnyomásmérés ott maradt a Felvonulási téren, immáron a Fidesz égisze alatt. Ez jelzi, hogy a két nagy párt nagyon is tisztában van azzal, kiknek a voksait kell még begyűjtenie. A szocialisták rendezvényének másik, fontosabb eleme, hogy demonstrálta a szárnyak, különböző körök és áramlatok, valamint ambíciók közti kiegyezést, azaz a kormányfő a választások elé egy őt első emberként elfogadó és várhatóan egységesen fellépő párttal lép. A konszenzust minden bizonnyal elsősorban annak köszönheti, hogy a kritikusai által túlságosan liberálisnak tartott arculat mostanában háttérbe szorult, s a szocialisták kedvére több szó és konkrét kezdeményezés került forgalomba arról, hogy a verseny és a szolidaritás tulajdonképpen édestestvérek. A jövő évi költségvetés összeállításánál is látszik a kiegyezésre való törekvés, mert bár a friss bejelentések fedezete nem több 60-70 milliárdnál, a korábban megszellőztetett kiadáscsökkentést, az állam komolyabb fogyókúráját, a regionális reformokat elnapolták.

Az ellenzék legnagyobb pártjánál azonban nem annyira a közvélemény-kutatás pillanatnyi állása fújt riadót, hanem a jobboldal szegmentáltsága. Orbán Viktor minden erőfeszítése ellenére az "egy a tábor, egy a zászló" aligha lesz érvényes a 2006-os választásokon. Az MDF különállása, valamint a Jobbik és a MIÉP együttműködése (ráadásként a Centrummal és a konzervatívokhoz sorolható más politikai alakzatokkal) az első fordulóban komoly érvágást okozhat, amit nem biztos, hogy semlegesíthetnek a második forduló megállapodásai. Az is nyílt titok, hogy a Fidesz a maga polgári szövetségével mára nem csupán felhígult, hanem kisebb-nagyobb repedések is szabdalják: a párt nagyágyúi között kontúrosabbá váltak a véleménykülönbségek, de a merészebb egyéni aspirációk is rongálják a régebben erős csapatszellemet. Ez utóbbinak árthat az is, hogy mélyek és nem mindig kellően átgondoltak a jelöltcserék - régi harcostársak távoznak homályos ígéretekkel a zsebükben, és helyükre kerülnek a pillanatnyilag esélyesebbnek minősített "idegenek", esetleg a "spektrum lefedése" érdekében átcsábítottak.

A nemrég még határozottan a centum felé húzó Orbán Viktornak egyszerre kell gesztusokat tennie a radikálisoknak, és a régről raktározott félelmet, ellenérzéseket eloszlatnia a középen és attól balra. A program készül, konkrét ígéretekkel még korai előállni, a párt negációpolitikája viszont kifáradt, azaz a Fidesz elnöke mindent és semmit mondhat egyszerre. Logikus tehát az, amit Orbán tesz. Éreztetnie kell az ellenzék erejét, s ezért a bevált, igaz, néha táborát is megtévesztő módszerhez folyamodik: közös és minden bizonnyal rengeteg hívet megmozgató akciók következnek, amelyek kifejezni hivatottak a kormánnyal szembeni elégedetlenséget éppúgy, mint azt, hogy igenis ők a többség. Igaz, a rendezvények veszélyt is rejtenek, mivel hangulatuk pontosan ott kelthet megütközést, ahonnan a pluszszavazatok érkezhetnek. A konzultációsorozat, ahogyan azt várni lehetett, új felismeréseket nem, de rengeteg adatot, valamint a kapcsolatteremtés érzetét meghozta a Fidesz számára, és egyiket sem szabad lebecsülni.

Orbán változatlanul úgy látja, hogy a néphez való fordulás teljes eszköztárával, így a kissé didaktikus és populista panelekkel együtt lehet csak minden irányból magához édesgetnie a választókat - konkrétumokkal ráér majd a kampány finisében előállni. Beszédei a konzervativizmus szilánkjait sem tartalmazzák már, megszabadult az ideologizálás összes ballasztjától, ha a hallgatóság igényli, akkor a multik szívják a vérünket, másutt a hazai nagytőkések mohók, vagy éppen a spekulánsoknak kell megálljt parancsolni, de egy biztos: a jelenlegi koalíció az aranykör pártjait tömöríti, és ha ez így marad, jövőnk a teljes csőd. Ha az apokaliptikus vízió kevésnek bizonyult volna, a szónok megspékelte ezt azzal a hangulatkeltő felhívással, hogy amennyiben a tegnap nem enged, s "újabb lakatokat szerel a változás ajtajára", törjük azt rá. (Ennek távlatos értelmezése, ahogy az lenni szokott, az adást vevő és vastapssal honoráló hallgatóságra volt bízva.)

Orbán a 2002-es választási vereséget követően a parlamenti munkát, majd a pártrendszert értékelte le, hogy most a politika iránti össznépi undort nyújtsa át díszdobozban az ő kedves közönségének. Szerinte ma a politikusi világ a demokrácia egyik legnagyobb tehertétele. Vasárnap három radikális csökkentésről beszélt: számottevően kisebb lesz az adó, sokkal kevesebb a bürokrácia és a politikus, ha győznek. Mindehhez egy amerikai (de nem dakota) mondás illik a legjobban: "Ne mondják el az anyámnak, hogy politikus lett belőlem - ő úgy tudja, hogy egy bordélyházban vagyok zongorista."