A miskolci per apropója az iskolahálózat átalakítása: a város 36 általános iskoláját tavaly 15 intézménnyé vonták össze, ám a beiskolázási körzeteket már nem, így a roma tanulók szegregációja, mit sem változott. Az alapítvány feltevése az, hogy ha egy bírói ítélet megállapítja az önkormányzat felelősségét a szegregáció aktuális mértékéért Miskolcon, akkor a kikényszerített jogkövető magatartás ezt majd csökkenteni fogja. Ez a remény azonban homokra épül.

A szabad iskolaválasztást és az iskolák részleges "szabad tanulóválasztását" az "iskolahasználó" közvélemény, no meg az iskolaigazgatók alapvető szabadságjognak tartják, jóllehet a magyarországihoz hasonló és eleve rendkívül egyenlőtlen hozzáférést eredményező szisztéma jelenleg csak Chilében és Új-Zélandon működik. A tanulók eloszlását az oktatási szolgáltatáshoz való hozzáféréshez döntően a szülők és az iskolák kölcsönös választása határozza meg. A közepes és nagyobb városok oktatáspolitikája ugyan jócskán hozzájárul az egyenlőtlenségekhez, de az etnikai szegregációt nem egyszerűen az önkormányzatok "csinálják".

Tegyük fel, hogy egy bírói ítélet arra kötelez egy önkormányzatot, hogy a körzethatárok átszervezésével, iskolák összevonásával, szétbontásával vagy éppen a pedagógiai kínálat egyöntetűvé tételével csökkentse az etnikai szegregáció mértékét az adott településen. A jobb helyzetű, nem cigány családok azonnal átíratnák gyerekeiket máshová, egészen addig, amíg ismét elő nem állna a roma és nem roma gyerekek elkülönítésének - a helyi elitcsoportok által kívánatosnak tartott - mértéke.

A miskolci per koncepciója az esélyegyenlőségi törvény logikáját követi. A jogszabály szerint a tanulók intézményen belüli elkülönítése abban az esetben jogellenes, ha az "tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indok nélkül" történik. Csakhogy az etnikai szegregációt kizárólag diszkriminációs esetnek tekintő koncepció éppen a jelenség lényegét nem képes megragadni, hiszen az egyre ijesztőbb mértékű etnikai szegregáció alapvetően tünet: a hazai közoktatás szélsőséges egyenlőtlenségének tünete.

Bármilyen harmatgyenge is az esélyegyenlőségi törvény, mégiscsak olyan elveket fogalmaz meg, amelyek szögesen ellentmondanak az oktatási törvény alapvető elemeinek. A szaktárca is csak tüneti kezeléssel próbálkozik az integrációs programjaival, éppoly reménytelenül, mint a jogvédők a próbaperrel.

A közelmúltban a miskolci önkormányzatnak sikerült stabilizálnia a közoktatási egyenlőtlenségeket, és elkerülni, hogy ellenőrizhetetlen migrációs folyamatok induljanak el az iskolák között. Ennek érdekében néhány évvel ezelőtt kilenc általános iskolában két tannyelű osztályokat indítottak. A kilenc iskola kiválasztása nem volt véletlen: többségükbe nagy arányban járnak roma tanulók, és a város vezetői úgy gondolták, hogy az iskolák "elcigányosodását" csak középrétegek számára is vonzó oktatási kínálattal képesek megakadályozni. A két tannyelvű osztályok beiskolázási körzete az egész város, és az iskolák tetszésük szerint válogathatnak a jelentkező kisdiákok közül, jóllehet felvételi vizsgát formálisan nem tarthatnak. Az iskolák lényegében garantálják a szülőknek, hogy a két tannyelvű osztályokban nem lesznek roma tanulók!

A miskolci önkormányzati általános iskolákba a 2004-2005-ös tanévben közel 13 ezer tanuló járt, 17 százalékuk roma. A városban egy homogén cigány általános iskola és további négy cigány többségű általános iskola működik. Utóbbiak közül kettő speciális gyógypedagógiai - régebbi nevén kisegítő - iskola; a speciális iskolákba járó tanulók 63 százaléka (!) cigány. Az összes miskolci általános iskolás tanuló 2,5 százaléka, a roma tanulók 9,2 százaléka jár gyógypedagógiai iskolába. Aligha feltételezhetjük, hogy a miskolci roma gyerekek közel tizede értelmi fogyatékos lenne (jóllehet az országos adatok még rosszabbak: az összes általános iskolás roma tanuló 20-22 százaléka jár speciális osztályba Magyarországon.)

Az összes miskolci diák 4,5 százaléka, míg az összes roma diáknak több mint 10 százaléka jár ún. kis létszámú (maximum 15 fős ) osztályokba; ezen osztályok tanulóinak 40 százaléka roma. A kis létszámú osztályokba azok a nem értelmi fogyatékos, de diszlexiásnak, diszgráfiásnak, diszkalkuliásnak, illetve magatartászavarosnak minősített gyerekek kerülnek, akiket nem integráltan oktatnak. Nehéz elképzelni, hogy a cigány diákok körében ennyivel magasabb lenne a részképesség-zavaros nebulók száma.

A speciális és a kis létszámú osztályok tehát nagymértékben a roma diákok elkülönítésére szolgálnak. Mindazonáltal a cigány tanulók mintegy 80 százaléka normál iskolák normál osztályaiba jár; nagyobbik részük nem cigány társaikkal együtt. A miskolci roma általános iskolások 55 százaléka jár nem cigány többségű osztályba. A többiek cigány többségűbe, 13 százalékuk homogén roma osztályokba.

A város vezetését aggasztja, hogy az önkormányzati iskolahálózat évről évre nagyobb arányban kénytelen roma gyerekeket fogadni. Nemcsak demográfiai okok miatt, hanem azért is, mert az egyházi iskolák, a hat- és nyolcosztályos középiskolák elszívják a középrétegek gyerekeit, de határozottan elzárkóznak a cigány diákok felvételétől.

Öt általános iskolába a tanulók többsége körzeten kívülről jár; bízvást tekinthetjük ezeket elit iskoláknak. Nevezzük puffer iskoláknak a köztes, tehát elitnek nem számító, de nem is cigány többségű iskolákat, melyeknek az a funkciójuk, hogy stabilizálják a beiskolázási arányokat. A puffer iskoláknak kulcsszerepük van a város oktatáspolitikájában, a két tannyelvű oktatásnak pedig abban, hogy a puffer iskolák megőrizzék státusukat, ne "cigányosodjanak el", tanulói létszámuk ne csökkenjen kritikus szintre.

A kilenc két tannyelvű osztályt is működtető iskola közül hat olyan puffer iskola, amely kizárólag a két tannyelvű oktatástól reméli a felszínen maradást. Az összes önkormányzati iskolába járó miskolci diák 11,3 százaléka jár két tannyelvű, vagy nyelvtagozatos osztályba, és ezen belül 8,7 százalék "összvárosi beiskolázású" két tannyelvű osztályba. Néhány éven belül tehát a kilenc két tannyelvű oktatást folytató iskola a miskolci tanulók jó 10 százalékát tetszése szerint választhatja ki. A roma tanulók gyakorlatilag teljesen ki vannak rekesztve a két tannyelvű oktatásból és a (már amúgy is kifutó) nyelvtagozatos oktatásból is: a két tannyelvű oktatásban 1136 diák vesz részt, közülük mindössze hét cigány. Hangsúlyozzuk, hat-hétéves kisdiákokat minősítenek alkalmatlannak arra, hogy emelt szinten tanuljanak angolul, vagy németül, olyan beszédcentrikus módszerrel, ami nem feltételez háttértudást!

A miskolci oktatáspolitika a roma családoknak is alkut kínál: gyerekeik többsége - egyelőre - olyan osztályban tanulhat, amelyekben a nem cigányok alkotják a többséget, és a város érdekelt is abban, hogy ez az arány ne romoljon. Ennek azonban ára van: az iskolák zömében nagyon nagy a roma diákok intézményen belüli elkülönítése. A szegregáció mérésére használjuk az évfolyamonkénti disszimilaritási indexet, (DI) amely azt mutatja, hogy a tanulók mekkora hányadának kellene helyet cserélnie ahhoz, hogy a roma és nem roma diákok eloszlása teljesen egyenletes legyen. Ha az index értéke 0, a roma tanulók eloszlása teljesen egyenletes, ha az érték 1, akkor a roma tanulók elkülönítése 100 százalékos. A legnagyobb mértékű belső szelekciót alkalmazó tíz iskola között találunk hét két tannyelvűt. Csaknem valamennyi két tannyelvű iskolában jelentősen megnőtt a szelekció mértéke a két tannyelvű osztályok elindítását követően - még a korábbi nyelvtagozatos osztályokhoz képest is. További két iskolában a kis létszámú osztályok miatt érvényesül nagymértékű elkülönítés. A legmagasabb iskolai DI-átlag 0,77, ami rendkívül magas; nyolc olyan iskola van, amelyben a DI-átlag 0,77 és 0,54 között mozog.

A miskolci önkormányzat maga alatt vágta a fát, amikor tavaly összevonta általános iskoláit, de elmulasztotta összevonni az iskolakörzeteket. A támadási felületet kihasználva, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány úgy fogalmazhatta meg a keresetlevelét, mintha az igazgatási összevonás következménye lenne a - immár formálisan belső - szegregáció és az összevont iskolák közötti színvonalkülönbség. Az első tárgyalás augusztus 30-án azzal telt, hogy az alperes azt bizonygatta, voltaképpen nem is lehet tudni, hogy a diákok közül ki roma. Az október 4-i második tárgyaláson aztán az alapítvány képviselője benyújtotta az önkormányzat által jóváhagyott pedagógiai programot, amely feketén-fehéren közli a roma tanulók arányszámát a kérdéses iskolákban.

Az alperes városi önkormányzat abban bízik, hogy az oktatási törvény, illetve a szabad iskolaválasztás hazai gyakorlata fogalmilag kizárja, hogy a roma tanulók növekvő mérvű elkülönítését diszkriminációnak lehessen minősíteni, a felperes alapítványnak viszont meggyőződése, hogy az esélyegyenlőségi törvény által definiált klasszikus diszkriminációs esetet sikerült tetten érnie. Ez tehát igazi próbaper: a bíróság két, egymásnak részben ellentmondó jogszabályt értelmezve ítélkezik majd.

Csakhogy bármi legyen is az ítélet, aligha lehet végrehajtani; ha mégis megkísérelnék, aligha lesz az a következménye, amit a felperes kívánatosnak tartana. Az alapítvány három összevont iskolára hivatkozva perelte a várost. Ha az önkormányzat jövő szeptemberben erővel próbálná megváltoztatni a roma és nem roma gyerekek arányát, akkor létszámcsökkenés miatt az egyik anyaiskola két tagiskolája bizonyosan megszűnne, a három anyaiskolákból pedig "menekítenék" gyerekeiket a nem cigány szülők - roma kisdiák társaik elől. Dőlne a dominó. A többség szemében a roma gyerekek aránya minden racionális iskolaválasztási szempontot elsöpör. A tolerált arány persze településenként különbözhet - Miskolcon például viszonylag magas a küszöb -, de ha az önkormányzat bárhol felbillenti az elfogadott arányokat, a szülők azonnal helyrebillentik. Tehetik, a jogszabályok minden lehetőséget megadnak erre.

Az etnikai szegregáció tűrhetetlen jelensége a hazai közoktatásnak, de nem egyszerűen diszkrimináció következménye, amelynek tettesét fülön lehetne csípni. A szabad iskolaválasztás, vagy legalább az iskolák részben szabad tanulóválasztásának korlátozása nélkül képtelenség megfékezni a roma gyerekek növekvő iskolai elkülönítését. Ennek politikai realitása azonban csekély.

A szerző az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány munkatársa