A tizenhét-húszas pesti gyorssal érkeztek a szkinhedek a soproni állomásra. Talán húszan-huszonöten szálltak le a vonatról: fekete nadrágban, bomberdzsekiben. Önkényuralmi jelképet senki sem viselt. Németül, angolul és magyarul beszéltek. Egy helybeli bőrfejű fogadta őket, diszkréten, felhajtás nélkül. Intésére elindultak a kijárat felé. Egyikük hátraszólt a két lemaradónak: Mars kifelé, Zotyesz!

Zotyesz és a haverja - mindketten részegek - csak nehezen tudták elengedni a lámpaoszlopot, aztán faltól falig dülöngéltek a vágányoktól kivezető aluljáróban. Zotyesznek kikerekedett a szeme, amikor meglátta, hogy az őket kalauzoló helybeli bőrfejű egy üveg kólát lóbál a kezében.

- Azt nem lehet, figyelj, az lobualista, vagy mi a franc, na, az golubalista, amerikai, azt te nem ihatod, hallod?! - kiabálta.

Az érkező utasok várótermében három, gimnazistaforma lány ácsorgott izgatottan. Egyikük fekete necctopban pompázott, az ajkaikat mind a hárman feketére festették.

- Mehetünk veletek a buliba? - érdeklődtek félszegen a lányok. A bőrfejűek nem méltatták szóra őket, válasz nélkül elindultak a belváros felé. Ekkor bukdácsolt oda Zotyesz a haverjával, lerogytak a lépcsőre, s onnan ámulták a csitriket, akik fölmérték a helyzetet, megrántották a vállukat, s jegyet vettek a falujukba visszainduló vonatra.

A bőrfejűek az első buszmegállóig gyalogoltak - a szembejövők feltűnés nélkül kikerülték őket, aztán meggyorsították a lépteiket. A buszmegálló előtt előbb a járdán várakoztak, majd vezetőjük egy panelház erkélye alá terelte őket, hogy ne legyenek feltűnőek. A buszmegálló padján ülő két egyetemistakorú lányból kibuggyant a nevetés.

- Marha jó, hogy nem jutottunk el a szoliba, mi? - súgta oda barátnőjének a virgoncabbik. - Barna bőrrel ezek még itt helyben legyilkolnának bennünket.

A közeli panelépület lépcsőházából nejlonszatyrot lóbáló, fütyörésző férfi lépett ki. Megtorpant a feketébe öltözött kopaszok látványától, nem ijedt meg, jókedvűen szólt a bőrfejűekhez.

A szkinhedek a Harkára induló buszra szálltak. Harka öt kilométerre van Soprontól. A határ menti települések életét élte és éli. 1946-ban lényegesen átalakult a falu szerkezete, mert a német ajkúakat kitelepítették, helyettük a Rábaközből, az Alföldről és Erdélyből hoztak lakókat. Azt akarták, hogy a település magyarabb legyen a magyarnál, ami látszólag meg is valósult. A harkai telepesek kérésére Rajk László belügyminiszter, a falu képviselőjelöltje 1947-ben önkényesen Magyarfalvára változtatta Harka nevét. 1990-ben, egy helyi népszavazás után keresztelték vissza.

A faluban most ezernégyszázan élnek. Ezen a hétvégén legtöbben a szüret lázában égtek. Kézikocsikkal, utánfutókkal szállították a vödrökbe rakott szőlőt a pincékbe. A falu egyébként virágos, a házak környéke gondozott, az épületek egy része feltűnően bohókás színű. Van itt ugyanis rikító lila, kék és neonmályva színű ház is.

A bőrfejűek leszálltak a buszról a faluban, majd libasorban Kópháza felé indultak. A község széli focipálya mellett épülő fedett tekepályához mentek. A kívülálló előtt sorompó állta el az utat.

- Újságíró vagyok, be szeretnék menni - mondom.

- Szép szakma - vigyorog rám a bomberdzsekis kapuőr, aztán hozzáteszi: Nem temetés ez, hogy bárki idecsődülhet.

- De nem ám, hanem feltámadás! - rikkantja el magát valaki az érkező kopaszok közül.

Kamion gurul be az udvarra hangfalakkal, erősítőkkel. Behurcolják a félig kész csarnokba, melyet egy helyi vendéglős adott bérbe este nyolctól reggel ötig. Tanácstalanul nézelődöm. A kapuőr azt mondja: - Baráti, családi, zenés összejövetelt tartunk, nincs szükség nyilvánosságra.

- Itt magánügyekről esik szó? - faggatom tovább.

- Ma még ezek magánügyek - bólint rá, majd felemelt mutatóujjal megismétli:

- Ma még.

A koncertre - a Sopronból buszon érkezőkön kívül - mintegy 120 bőrfejű látogatott el Ausztriából, Svájcból, Szlovákiából és zömmel Magyarországról.