Azazhogy. A 2012-es Európa-bajnokság rendezési jogát (Horvátországgal együtt) még elnyerhetjük. Néhány héten belül az UEFA háromra szűkíti a kandidálók névsorát, s minden jel arra vall, hogy ott leszünk a listán. Ha nyerünk, pár százmilliárd forintért vásárolhatunk "fiainknak" három meccset - mától hétévnyi távolban. A rendező ország válogatottja, mint tudnivaló, nem játszik selejtezőt, eleve ott van a döntősök között, s a négyfős csoportokkal számolva minimum három mérkőzést játszik. A "topon" érezheti magát anélkül, hogy - a pénzen kívül - bármit be kéne vetnie.

Ahogyan én a jelenlegi játékosállományt és az utánpótlást, a bennük rejtekező - jól elrejtett - képességeket elnézem, ez a minimum egyszersmind a maximum lesz. Hacsak valami gyökeres, a mából nézve illuzórikus fordulat be nem következik, a nem házigazda magyar válogatott éppúgy kipottyanna a 2012-es rostán, ahogyan mindig mindenből kipottyant az elmúlt két évtizedben. S a dolgok ilyetén állása folytán meg kell kérdeznem: nem látszik-e túlzott kiadásnak három meccsért akár az a 160 milliárd forint is, amelynek folyósítása mellett a kormány elkötelezte magát?? Nem sok pénz-e ez egy könnyen prognosztizálható statisztaszerepért, amely aztán a gyors elszontyolodásra amúgy is hajlamos magyarokból végül dührohamokat is kiválthatna?

Lehet, hogy kockázatkerülő a természetem; lehet, hogy aggályoskodom, amikor nem kéne, de velem együtt van néhány adófizető polgár e hazában, ki jobb helyét látná ennek a 160 milliárdnak másutt, mint a labdarúgásban. Talán nem itt és ennyiért kellene a felzárkózásunkat megkezdeni az uniós elithez, amely, mi tagadás, futballtudásban is ugyanolyan nagyságrendekkel előz meg minket, mint mondjuk az egy főre jutó GDP-ben..

Van itt aztán egy kis baj, amiről senki se beszél szívesen, pláne nem választás előtt. Országunk, amint azt barátaink hajlamosak manapság élesen exponálni, mindenféle hiányokkal küzd. Öszszefoglaló néven: forráshiányos. Erre se jut, arra se, vagy ha juttatnak ide is, oda is, akkor csak a köz eladósodottsága (költségvetés, államadósság) növekszik. A 2012-es labdarúgó Eb megrendezésének hármas és szerfölött költséges kihívásával - infra-struktúra-építés, ütőképes válogatott kinevelése, közegváltás - éppen akkor kéne megküzdenünk, amikor a legtakarékosabb életre kényszerít bennünket az euró bevezetése. Megy ez így együtt? - borongok magamban, és inkább a nemleges, mint az igenlő válaszra hajlok.

De rendben, menjen a pénz futballra. De csak akkor, ha a pénz rendszerváltozást idéz elő. Igen, a magyar labdarúgásnak még van - bármennyire kiürült is - nimbusza. A magyar futball része a kulturális örökségnek, ha erről a politika nem is hajlandó tudomást venni. Puskás Ferenc még mindig a legismertebb magyar széles e világon; ismertebb, mint Bartók, Szent-Györgyi vagy Kertész Imre. Summa summarum: érdemes volna belevágni, akár sok pénzért is, egy reformprogramba. De, mondjuk, nem egy közönyös politikával és nem egy olyan MLSZ-elnökséggel, amely a válogatott vb-selejtezőbeli kiesése után nem a kalapját keresi, hanem a szövetségi kapitány utódját.