Volt-e benne bár egy is a múlt héten az európai polgárok vérében kimutatott 76-féle nem lebomló, szervezetbe beépülő, káros kemikáliából? Vagy valami új, eleddig még ki nem mutatott, s épp ezért ártatlannak tűnő, az albán krémesre szakosodott vegyszert vettem magamhoz?

Nincs megnyugtató válasz, s talán nem is lesz. Hiába áll küszöbön az új vegyszertörvény (REACH) tervezete, mely fogyasztóbarát keretek közé szorítaná a vegyipar gyakran túlzó igényeit, s inkább az egészséget, a természet és a környezet érdekeit tartja szem előtt, a harc inkább mindenkit nyugtatni igyekvő kozmetikázásnak tűnik. Hiszen lassan minden, ami táplál, egyúttal lassú adagokban öl is. Veszélyes a textil, a számítógép, a cumisüveg, a tapadásgátlóval bevont edény, rákkeltők a légfrissítők, az átlátszó műanyag palackokban található biszfenol pedig károsítja még az egerek petesejtjeit is.

Csakhogy nehéz úgy megzabolázni a diabolizált vegyipart, ha kimondva-kimondatlanul elvárjuk: finomítsa tovább civilizációnk hétköznapjait. Tovább maradjon friss a tej, és ne legyen lapos a kenyér. (Miközben vakon többnyire az tűnik ízletesebbnek, aminek köze sincs a természetes aromákhoz, vagy épp egészségtelenebb terméktársainál. Többek között ez utóbbi derült ki lapunk tejtesztjéből is.)

Mérlegelendő szempont továbbá, hogy a tömegméretekre berendezkedő élelmiszer-termelés az élet fenntarthatósága érdekében kénytelen a vegyszerek segítségét kérni. A kemikáliák pedig nagy túlélők: amint száműzzük egyiket, előjön egy újabb, amely talán épp az előbbi semlegesítésében játszott nagy szerepet. Így vagy úgy, de szaporodik hát bennünk az idegen anyag. A tét nem kevés. Kimutatások szerint Angliában az elmúlt öt évben másfélszeresére nőtt a születési rendellenességgel világra jött csecsemők száma. Ezt javarészt a kábítószerek és a környezetszennyezés okozza, okozhatta. És egyre nehezebb eldönteni, hogy mi számít ártatlan kedélymódosító szernek, és mi a már függőséget is okozó könnyű drog. Napi három-négy kávé a maga koffeinadagjával ide vagy oda tartozik?

Mit tegyünk hát? Törődjünk bele némi sztoikus bölcsességgel, hogy nincs visszaút a háborítatlan természethez, legfeljebb apró pályamódosítások lehetségesek. S végeredményben nincs olyasmi, ami ne vinne közelebb a halálhoz. Addig pedig próbáljuk élvezni ezt a szmogos, mesterséges ízekkel dúsított, de mégiscsak élhető világot. És ne tegyünk patikamérlegre minden falatot, hiszen ez végül örökös frusztráltságban, egyre terebélyesedő üldözési mániában ölthet majd testet. Vagy tűzzel-vassal próbáljuk irtani a ránk törő szereket, hiszen valóban minden a halálhoz vezet, de nem mindegy, hogy milyen gyorsan. Ami javítható, azt bűn nem bolygatni.

Végül is mindez az élet, az életünk milyenségéhez való viszonyulásunkon múlik. Egykori filozófiatanárnőm mondta, hogy aki ragaszkodik a fürdőszobájához, az ne papoljon a természet védelmében. Fogadja el, hogy bár a modern tudomány és civilizáció meghosszabbította az emberi életet (s még fogja), ezer új módot is kitalált a pusztulásra.

Érdekes adalék, hogy a halottasházakban megfigyelték, hogy a szervezetünkbe került tartósítószerek miatt testünk hosszabb ideig ellenáll a romlásnak, mit korábban. A veszteségek mellett tehát vannak apró örömök is.