Húszesztendős kommunikáció szakos hallgatók véleményét kértem az ügyről, de nem kaptam. Nincs. Gyerekek voltak, amikor kezdődött, amikor még lehetett tudni róla, hogy ki is a főhős. Azok közül, akik a kilencvenes évek derekán érezhették, hogy mit jelent a Postabank, ma már legalább egymilliónyian nem élnek.

Még legalább öt év, mire jogerős ítélet születik. De kinek? Az érintetteknek, természetesen. Másnak aligha. Mire megtudjuk, mi a vég, fogalmunk sincs arról, miben állt a kezdet. Hogy kit és miért ért az elvileg a mi jogos haragunkat közvetítő bíróság ítélete. Vagy a finom igazságérzetünket kifejező felmentő verdikt. Se a jogos bosszú, se az igazságtétel érzetét nem élhetjük át.

Nem Princz Gáborról és az ő ügyében eljárókról, nem az egyébként változatlanul nagy közbizalmat élvező bírákról, hanem egy helyzetről van szó. Ha tetszik, rajtuk kívül mindenkiről.

Csak ennek a hétnek a történéseit leltározva: a K&H-ügy egykori vezető nyomozója, Molnár Csaba esetében a másodfokú bíróság megsemmisítette az elsőfokú ítéletet, s új eljárásra utasított. A rendőr idáig visszavont állományban várta az igazságszolgáltatás ítéletét, most nem tehetett mást, leszerelt. Számára tehát már nem születhet jó ítélet. A bírák ez után akár hibátlanul végezhetik a dolgukat, az erkölcsi rend akkor is sérülhet.

Újra tárgyalt a bíróság Nógrádi Ádám ügyében. De ki tudja már, hogy micsoda balladai fojtottság van abban a történetben? Ki emlékszik már rá, hogy a vádlott bátyja, Pallag László kisgazda képviselő társaságában nyilvánosan a magyar politikai elit nagyobb részét durva korrupcióval vádolta, mindezt a Nógrádi testvérek apjának tragédiáját okozó tettest keresve. És éppen ez a tettes volna az ügyész szerint Nógrádi Ádám, a testvér, rá hullana vissza a vád, ha az érintetteken kívül volna ember, aki emlékezne rá, miről ítél a bíróság majd úgy 2010-ben, amikor kimondja a végső szót. Akkor már nem születhet olyan ítélet, amely a felajzott igazságérzetnek megfelel, mert már nincs ilyen igazságérzet. Mire megtudjuk, miként ítéltek a bírák, az már nem érdekel senkit. Ha igényt tartanánk rá, hogy közösen átélt ügyeinkben az igazságosság mércéivel, mozzanataival is megismerkedhessünk, akkor azt kell mondani, lényegében az öntudatlanság állapotában maradunk. A nyers indító érzelmek után - börtönbe vele, vagy épp fordítva - a bírósági irattárak folyókilométerei nyelik el érzelmeinket.

Máskor éppen fordítva: az Élet és Irodalom szerkesztősége az Orbán-szőlőkről szóló cikksorozatának végső bírói ítéletét tegnap reggel az ellenérdekű Magyar Nemzet hasábjairól ismerhette meg. Előbb nyomtatták ezt ki, mint ahogyan azt kézbesítették. Ez a helyzet sem szolgálja az igazságszolgáltatással kapcsolatos mentális egyensúly épülését, de talán még mindig jobb, mint az általános érzelmi elévülés, amit az ismert ügyekben el kell szenvedni. (És ebben az összefüggésben zárójelbe kerül még az is, hogy miként teszi tönkre családok életét, ha sok-sok éven át nem tudhatják, hogy a társadalom melyik partjára veti majd őket egy végső ítélet.)

Pedig a büntetésnek alkalmasnak kell lennie az érzelmi feszültségek levezetésére is, máskülönben racionális céljai nem érhetők el. Gönczöl Katalin, a büntetőjogi reform kormánybiztosa írta ezt. Történetesen az Élet és Irodalom egy héttel ezelőtti számában.