Az ötös pavilon
Felhívta hát a megadott telefonszámot, amelyen nem jelentkezett senki. Rövidesen újra tárcsázott, a készülék ismét kicsengett - mint utóbb kiderült az egyik vérellátó szolgálatnál -, de ezúttal is hiába. Tóth Artin akkor mérges lett egy picit, s ma már úgy emlékszik, tán ennek a felhorkanó indulatnak is szerepe volt abban, hogy elhatározta: lévén dokumentumfilmes, korábban a Fekete Doboz munkatársa, készít egy oknyomozó riportfilmet a hazai csontvelő-átültetés helyzetéről.
Rövidesen a Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztályán kötött ki, ahol hamar megértették, hogy nem a közeli plánokban rögzíthető krokodilkönnyekre kíváncsi, hanem a mindennapokra. Hónapokat töltött az osztályon, és lassacskán valamennyi kérdésére választ kapott.
Megtudta, hogy alig egy évtizede, ha az orvos leukémiát, veleszületett anyagcsere-betegséget, immunhiányos állapotot vagy csontvelő-elégtelenséget diagnosztizált, az a beteg számára nagyjából a halálos ítéletet jelentette, ma már ezek csontvelő-átültetéssel jó eséllyel gyógyíthatók. Megtudta, hogy Magyarországon évente kétszáz ilyen típusú beavatkozást végeznek, melyek pedig egyenként húszmillió forintba kerülnek. Elcsodálkozott azon, hogy maga a csontvelő (őssejt) átültetése nem több mint egy infúzió, de megtudta azt is, hogy a betegek, mivel a beavatkozás nagyjából kiiktatja az immunrendszerüket, az átültetést követő hetekben a legjelentéktelenebbnek látszó fertőzéstől is komoly bajba kerülhetnek. Ezért helyezik őket az úgynevezett steril boxba. Filmre vett abban lábadozó gyerekeket, kialvatlan, holtfáradt édesanyákat, akik mindennap, kora hajnaltól késő estig ücsörögtek az elkülönített ágyak mellett, valamint látott vidéki szülőket, akik hetekig összetolt székeken vagy a kórház parkolójában álló gépkocsijukban pihentek éjszakánként, hogy hajnalban ismét gyermekük mellé ülhessenek.
És látott közben szakszerűtlen, szenzációvadász híradásokat a bulvársajtóban meg a kereskedelmi televíziókban. Nem értette, miért kell a csontvelő-átültetés nehézségeiről egy felületes, délutáni csevegőműsorban beszélgetniük a résztvevőknek. Miért kell eltűrniük a betegeknek és a gyermeküket elveszített gyászolóknak, hogy bevonuló indulóra masíroztassák le őket egy csillogó revülépcsőn, miért kell az orvosoknak szakszerűtlen támadások miatt magyarázkodniuk, és elképedt, amikor megtudta: a felvétel előtt az operatőr rászólt a gyászoló család tagjaira, üljenek már szét, mert együtt túl komor, fekete foltként jelennének meg a képernyőn. Úgy gondolta akkor: tapintatlan, otromba ország az, ahol a csontvelő-átültetéssel gyógyított betegek - főképp az átmenetileg kihullott hajú, leukémiás kisgyerekek - történetével igyekeznek növelni nézettségüket az érdekességekre vadászó televíziós műsorok.
Megismerkedett aztán dr. Kriván Gergellyel, aki később a Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztályának vezetője lett. Nem akarta elhinni, hogy a főorvosnak akkoriban mennyi mindent kellett elintéznie. Azonkívül, hogy persze kora reggeltől késő estig gyógyított és tudományos munkát végzett, donort keresett, ha végre akadt ilyen, azonnal repülőre ült, külföldre utazott a csontvelőért, vámpapírokkal szöszmötölt, mellesleg az állami döntéshozókkal tárgyalt, mert
a beavatkozásokhoz ugyebár sosincs elég pénz. És nem akarta elhinni, hogy emiatt az orvosoknak olykor tétlenül kell nézniük, hogy a transzplantációra váró, egyébként ma már jó eséllyel megmenthető betegeiket elveszítik. Látta őrlődéseiket, hallotta ezerszer maguk elé morzsolt kérdéseiket: "Hogy magyarázzam meg a betegeknek, hogy várniuk kell? Hogy biztassam azokat, akikről tudom, ha most nem végezzük el a transzplantációt, később már nem lehet? Hogyan mérlegeljek? Hogyan döntsek arról, hogy ki kapjon esélyt?" De Tóth Artin látta Kriván doktort magánemberként is, amikor éppen maratoni futóversenyen izzadt, hogy állóképességét megőrizze és a felgyülemlett feszültséget kiszusszantsa magából.
Elsőként az akkor tizennégy éves Rácz Attila küzdelméről és tragédiájáról forgatott filmet Érintettek címmel, s azon túl, hogy az alkotás tavaly Kamera-díjat kapott, a szerző maga is érintett lett. Akképpen legalábbis, hogy ma már nem csupán filmesként segíti a Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztálya által létrehozott Őssejt Alapítvány munkáját, hanem magánemberként is. Pályázatokat ír, rendezvényeket szervez, legutóbb például a Millenárison tartott Déméter Nap elnevezésű jótékonysági, szakmai program létrehozásában segédkezett Kriván doktornak.
A Déméter Napon találkoztak egymással a gyógyult betegek, valamint az őket gyógyulásukhoz segítő donorok és orvosok, jöttek a szülők és a szakemberek, volt koncert és kiállítás. Láthattuk például Magérusz Anna érzékeny fekete-fehér fotóit, melyeket a tizenéves lány gyógyulása idején készített, valamint megismerhettük Kazda Tündét, aki a betegségéről írt könyvéből egy fontos mondatot is idézett: "A betegségemről akkoriban úgy gondolkodtam, hogy az is csak egy feladat, amelyet meg kell oldanom." Ott volt aztán Bibók Viki, az első transzplantált és Révész Dani, aki ugyancsak egészséges, ráadásul ma már az Őssejt Alapítvány reklámarca.
És mindenekfelett igen sok szó esett az Őssejt Alapítvány legújabb kezdeményezéséről, a Déméter Házról. Arról az épületről, amelyet leánykori nevén ötös pavilonnak hívtak a Szent László Kórházban, és amelyet az intézmény azért adományozott az Őssejt Alapítványnak, hogy abból hat-nyolc család befogadására alkalmas apartmanházat alakítson ki. Lehetőséget adva, hogy a csontvelő-transzplantációt követő, több hónapig tartó gyógyulás idején együtt lehessen a lábadozó gyermek és a szülő. Hogy ne kelljen a vidékieknek széken, lehajtott kocsiülésen éjszakázniuk, a szülőknek maradjon erejük ahhoz, hogy tartsák a lelket gyermekükben. Hogy együtt ismerkedjenek azzal, amit úgy hívnak, hogy élet.
