Mégis, valami kimondhatatlan taszítást érzek a szinkronizáltan gyorsuló ütemességtől, ettől a magával rántó közösségi mámortól. Pedig színházban, hangversenyeken őszintén hálás vagyok a művészeknek, a zenekarnak, természetesen én magam is tapsolok, szeretem, szeretném valahogy kifejezni köszönetemet és tiszteletemet. Tudományos kutató lévén szakmai konferenciákon is, olykor tapsolva, örömmel fejezem ki tetszésemet egy szép, kreatív kísérletet, szellemes ötletet, elegáns felismerést bemutató kollégám felé. Amikor nagyon tetszik, jobban tapsolok, amikor kevésbé, rövidebben vagy sehogy.

A nálunk feltűnően gyakori vastapsot viszont arctalannak, erőszakosnak, sőt legalábbis átmenetileg tudatvesztőnek élem meg. Számomra a vastaps egy atavisztikus kényszer, a mellső végtagjával tomboló embertömeg siketítő metakommunikációja, a saját erejét bizonyító és azzal tetszelgő tömeg hangos kényszermozgása. Valahogy úgy érzem, a vastaps szinte a kiváltó októl függetlenedő ürügy a közös ütemes, zajos önkifejezésre.

Ez az akusztikus bábjáték így egy ormótlan, sértő és fenyegető grimaszhoz hasonlít, amely minden különbözőséget homogenizál, leöntve egy közös zajmázzal. Maga a művész sem örülhet már többé a tapsnak, ugyanezt a balhéricsajt hallja mindig, mindenkinél, tekintet nélkül a produkció természetszerűen változó értékére. Olykor rá kell döbbennie, hogy teljesítménye talán csak ürügye a vastapsot játszó tömeg ütemes tenyércsapkodás-cirkuszának.

Számomra a vastapsnak semmi köze a valódi, elismerő tisztelethez.

Vastapsolni persze nemcsak tenyérrel lehet, ami sokkal nagyobb baj. Akár ordítani, skandálni is lehet valamit, ami lehet egy név, csapat, párt, üdvözlő vagy éppen üldöző kiáltás; szinte mindegy hogy mit is ordítanak-skandálnak, lényeg, hogy együtt és jó hangosan tegyék.

Lehet vastapsolni gagyi, sajnos gyakran tetszetősen újszerű, ám valójában naftalinszagú eszmék, bombasztikus banalitások, áltudományos kóklerségek és arcátlan hazugságok ütemes ismételgetésével is. Fullasztóan sűrűsödik a tudományos bóvli a közbeszédben, gyarapszik benne a címlapsztoriként eladható butaságok sora, tele van kicsit borzongató, de kellően "lájtosra" fogalmazott, rosszul és félreértett fogalmakkal. Csak saját szűkebb szakmám környékéről véve a példát: a genetika korszakos áttörésének egyéni végzetté torzítása felelőtlenül használt lapos és ragacsos közhelyek által, a klónozás horrorisztikus bemutatása, az embriók szinte pedofil hangulatot keltő emlegetése az őssejtekkel kapcsolatban - mindennapos bulvártéma lett. Felületes és amúgy - ha vennénk a fáradságot - könnyen cáfolható, szellemi árleszállítással fogant, blöffszagú nyilatkozatok vezetik meg a tudományos kávézaccra szocializált olvasót. Álteológiai, vulgárteológiai és vulgármaterialista viták a teremtés és az evolúció sekélyes kijátszásával egymás ellen, méregzöld mozgalmak gyakran öncélú dühkitörései mind azért kaphatnak teret, mert a vastapsoló közönség igénytelenné válik. Az, aki vastapsol, a kritikátlan hírfogyasztó már elhiszi, hogy ez a mágikusan érthetetlen, körmönfont, és őt hátrányosan érintő veszélyes izé, hogyishívják, hát bizony ez a tudomány. Pedig a tudomány lejáratása megbocsáthatatlan mértékben jövőt romboló ostobaság, és ehhez asszisztál a vastapsolóvá visszafejlesztett, hipnotizált publikum.

Mai közéletünk gyorsuló tempóban értékteleníti el a szavakkal már úgyis kiüresített fogalmakat, műanyag pótkávépanelek tucatjai kerülnek be a közbeszédbe. Tartalmát tekintve gyorsan romló áru a kimondott, leírt szó, amelynek lényegi megértése helyett a vastapsoló publikum arra figyel, melyik oldalról hallja azt. Kis hazánkban az ember, polgár, magyar, nemzet, érték, demokrácia, fejlődés, bátorság, becsület, hit stb., stb., stb. szavaknak van A és B változatuk, "keletmagyar" és "nyugatmagyar" olvasatuk. Vajon a tömegekkel bábozó, önmagukba, a hatalom édességébe szerelmes, magukat véleményformáló népidolnak glóriázó közszereplők igazán tudják, mit csinálnak?

A közéleti performance-ok karmesterei pedig sajnos bízhatnak a gyorsan felejtő tömeg vastapsfüggésében. De mitől bennünk ez a rossz érzés itt belül?

A múlt héten meghalt egy idős erdélyi református lelkész, Visky Ferenc. Személyes, közvetlen élményeim alapján mondom, hogy Feri bácsi, ez a drága, csintalan humorú, bölcs ember igazi tanító volt, aki százakat, talán ezreket vezetett hitre, térített meg és mutatta meg nekik azt az utat, amelynek végén most hazatért, vagy ahogy erdélyi barátaim mondják, megnyugodott, vagy éppen azt, hogy elcsendesedett. Felkavaró, katartikus istentiszteletei botrányoknak minősültek egyes, magukat hivatalosnak kanonizált egyházi álláspontok szerint - nem véletlen, hogy Feri bácsi segédlelkészként ment nyugdíjba, hiszen "elég bátor volt az alázatra". Jegyzetek, könyvek, kazetták és rá emlékező, hangjával, kristálytiszta hitével feltöltött emberek tömegének szívében, agyában él tovább. Végtisztessége a biharpüspöki temetőben ünnep volt, derűs, hálás emberek tömege adott hálát Feri bácsi életéért. Az egyik beszédben valaki azt mondta: csend legyen, legyen csend, beszédes, kifejező, tartalmas csend, hasson bennünk igazán hallható belső szóval az, amit ez az ember kapott és átadott.

A vastapsokat decibelekkel, Feri bácsi csendjét szerető, becéző, derűs tisztelettel lehet kalibrálni. Több, személyesebb, felejthetetlenebb volt ez a csend, mint az őrjöngő vastapsok bármelyike. Ez a csend nem az a hazug ürügycsend, amit egyperces néma jelzőkkel illetnek kötelező közéleti koreográfiáink részeként és soha nem több 20 másodpercnél (tessék egyszer megmérni).

Ez a csend a szavak tartalmát számon tartó, azokra figyelő és emlékező ember csendje. Ezt nem lehet széttapsolni. Csak az ilyen ember érezhet valódi és továbbadható értékeket eredményező tiszteletet a másik iránt.

Láttam egyszer egy képet, áll a produkciója után a művész a pódiumon, egyenesen, felszegett fejjel. Vele szemben áll a közönség fejet hajtva, meghajolva a művész előtt. Úgy gondolom közben némán beszédes csönd van, talán csak a művész mondja csendesen, ám ebben a csendben jól hallhatóan: köszönöm.