Hogyan lehetséges, hogy egyének, szervezetek és országok egy csoportja sikert kovácsol az együttműködés ösztönzéséből, míg mások a konfliktusoktól szenvednek? Erre kereste a választ a jeruzsálemi Héber Egyetem 75 éves professzora, Robert Aumann és az egyesült államokbeli Marylandi Egyetem 84 éves tanára, Thomas Schelling, akik megosztva kapták az idei közgazdasági Nobel-díjat, s a vele járó tízmillió svéd koronát (260 millió forintot). Aumann matematikai, Schelling közgazdasági kutatások révén jutott el addig a gondolatig, hogy a játékelmélet átformálhatja az emberi kapcsolatok elemzését.

A játékelmélet alapjait Neumann János és Oscar Morgenstern rakták le az 1944-ben publikált könyvükben. Az 1994-es Nobel-díjasok - Harsányi János, John Nash és Reinhard Selten - továbbfejlesztették, azt vizsgálva, hogy elégtelen információk birtokában a játékosok milyen döntésekre jutnak. Mindehhez társadalmi hátteret Aumann és Schelling kutatásai adtak.

- A háborús stratégiai alkalmazások nagyban hozzájárultak a játékelmélet fejlődéséhez - mondja Major Iván, a Veszprémi Egyetem tanszékvezető tanára, hozzátéve, hogy mára a kutatások messzire vezettek. Míg a hagyományos közgazdaságtan lényegében azt vizsgálta, hogy miként születnek racionális döntések teljes körű információk birtokában, a játékelmélet a tökéletlen világot vette górcső alá, ahol a szereplőknek nem áll rendelkezésükre minden lehetséges információ. Léteznek híres alapjátékok, mint például a kétfős fogolydilemma játék, amelyben kétféle stratégia közül választhat a két ember, de minthogy egymás szándékait nem ismerik, általában a legbiztonságosabb, de nem a legjobb megoldást választják. Vagy a férj-feleség játék, amikor a férj focimeccsre menne, a feleség az operába, de csak kommunikáció révén jöhetnek rá arra, hogy mindketten nyernek, ha értékes időt töltenek együtt.

Schelling alapkönyve, A konfliktus stratégiája (The Strategy of Conflict) 1960-ban jelent meg, s túl azon, hogy népszerűen bevezet a játékelméletbe, beavat az alkufolyamat lélektanába is, s ezen a ponton kapcsolódik munkássága Aumannéhoz, illetve a nemzetközi ügyekhez, különös tekintettel a hidegháborús fegyverkezési hajszához. Elemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy egy országnak állandó bizonytalanságban kell tartania ellenségét szándékai felől, miközben világossá kell tennie, hogy erőteljes választ ad egy esetleges támadásra. Továbbá: az elrettentés csak akkor hatásos, ha a visszacsapásra tartogatott fegyverek elpusztíthatatlanok. A háború megelőzéséhez tehát például rakétasilókra van szükség, s nem a nagyvárosok védelmére.

A fegyverzetkorlátozási tárgyalások idején Aumann a tökéletlen információn alapuló ismétlődő játékok elméletén dolgozott. Mi történik, ha egy cég nem tudja, hogy versenytársa milyen költségek mellett termel, egy ország nem tudja, hogy ellenfelének milyen fegyverarzenálja van. Mennyit ér ilyenkor az eltitkolt, megszerzett információ átadása. Érdemes-e rövid távon haszonra szert tenni az információ fellebbentésével, de egyben elárulni, hogy a cég vagy az ország ilyen értékes információ birtokába jutott, vagy inkább őrizni a titkot még egy ideig, s később maximalizálni a nyereséget.

Schelling később elmerült az önmenedzselés kérdéskörében, s rávilágított a politikai kihívásokra, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek korlátozottan képesek irányítani önmagukat, olyasmit tesznek, amiről tudják, hogy helytelen: ivás, dohányzás, kevés mozgás, elégtelen takarékoskodás. Aumann pedig a döntés- és versenyelmélet fejlődéséhez járult hozzá munkássága során.