- A mai ember úgy hiszi, arra született, hogy a lehető leghoszszabb ideig éljen. A Naplemente szimptóma azokról beszél, akik arra születtek, hogy minél előbb meghalhassanak.

- Van olyan gyermek, aki halva születik; van, aki félig halottan született, akinek talán jobb volna, ha meghalna; és van olyan, aki defektussal születik, és az orvosok nem hagyják, hogy meghaljon. Megmentik, mintha istenek volnának, hogy a gyermek szenvedjen egész életében. Hogy az orvosok ezt miért csinálják, pénzért, a törvények miatt, félelemből vagy jóságból: mindegy. Isten szerepét játsszák.

- A Naplemente szimptóma sokak szerint botrányos nézőpontú és stílusú mű. Vitát akart provokálni?

- Igen, a leghatározottabban vitát akartam. És igen, provokálni akartam az érintetteket. Nem szenvedhetem az álszenteket, és ki nem állhatom a szemforgatókat. Szembesíteni akartam őket egy szorongató történettel, hogy színt valljanak.

- Aki járatos az ön életrajzában, észreveszi, milyen sok azonosság van ön és a regénybeli Pedro között: Pedro és családja a pampán él, ahogy az emigráció után önök is egy ideig. Feleségével, aki egy argentinai angol családból származik - az öné is -, egy koedukált gimnáziumban ismerik meg egymást - ahogy önök, Ana orvostanhallgató - az ön felesége gyógyszerész, és így tovább. A Naplemente szimptóma személyes életregény is?

- Az ilyen életregény nagyon divatos mostanában. Én idegenkedem a műfajtól. A hasonlóság tehát, ha egyáltalán van ilyen az én történetem és Pedro története közt, akaratom ellen való. Úgy emlékszem, Gabriel Marcel mondta, hogy amikor egy író leír egy kertet, és azt hiszi, hogy az képzeletének teremtménye, az azért van, mert elfelejtette, hogy hol látta. Mondok még valamit: a Naplemente szimptómának összesen nyolc változata volt és huszonnégy évig írtam. Véglegesen megformálni csak Kanadában sikerült. Egy másik világban. Mitől volna hát személyes?

- Minden művével, így a Naplemente szimptómával kapcsolatban is, sokat emlegetik az ön keserű humorát.

- Nem tudtam róla, hogy van, amíg kritikusaim nem figyelmeztettek rá. Jó, hogy megszólal - gondolom. Segít olvasni a könyvet. Segít együtt gondolkodni. Megérteni az álláspontomat. A történet álláspontját. És mikor volna erre inkább szükség, mint amikor az eutanázia dilemmáiról, drámájáról, tragédiáiról van szó?

Pablo Urbányi 1939-ben született, az akkor Magyarországhoz tartozó, most szlovákiai Ipolyságon. Szüleivel együtt hétéves korában emigrált Argentínába. Spanyol nyelvű argentin íróként szerzett hírnevet. Első elbeszéléskötete, a Forradalmárok éjszakája, 1972-ben jelent meg Argentínában. Urbányi 1977-től kényszerült politikai emigrációba, így lett kanadai állampolgár. Jelenleg egyetemi tanár Ottawában. Itt további hat műve látott napvilágot.