Pihen immár az avató is, aki sokak véleménye szerint Potemkin-emlékművet avatott a múlt vasárnap. A művész nyilván nem lett kész időre a szoborral. Mondhatták volna az ünneplő közönségnek, hogy amit ott fölavatnak, annak az egyik fele kong, a másik fele pufog, de nem azt kell nézni, miből van, hanem azt, hogy milyen szép. Nem mondták.

A sokat kárhoztatott talapzatnak nem látszott semmi baja, de szorgosan körbeásták, öntöttek némi betont az egyik oldalához. Nehéz fölfogni, hogy ha elferdült, mitől lett újra vízszintes, anélkül, hogy akár csak a háttérként szolgáló nehéz kőfalat megbontották volna. És ha a kőfal ott maradhatott, miért kellett a szoboralakokat eltávolítani? Miért nem maradt nyoma a csapolásnak az alapzaton, amikor hétfő délután sebbel-lobbal leszerelték őket? És miért nem mutatta meg az alkotó, Kligl Sándor a Mamát és a gyerekeket a műhelyében, miközben a költő bronz alakját az egész városvezetőség nyilvánosan kongatta a polgármesteri hivatal raktárában?

A hozzáértők már a hódmezővásárhelyi avatáskor úgy látták: a költő szobrát nem az fenyegeti leginkább, hogy elsüllyed alatta a posztamens, hanem az, hogy rásüt a nap, elolvad, és lefolyik a székről. De ha mégis az a változat igaz, amit Lázár János polgármester terjeszt, akkor nagy veszélybe sodorták Áder Jánost. A frakcióvezető összeteheti a kezét, hogy nem dőlt rá az egész építmény az avatóünnepségen. Nem is leplezték le a kompozíciót, ahogy szokás, inkább "felleplezték" másnap délután, amikor ruhába bugyolálva szállították el a Hősök teréről a szoboralakokat, nehogy megsérüljenek. Amikor hétfőn elvitték, még kellett lepel Attilának, de amikor szerdán lelógatták a talapzatra, már a kötél alá sem tettek textíliát.

De nem minden részletében ilyen vidám ez a történet. Befutott, neves szobrászokkal nézegettük múlt hétfő délután a szobrot, amelyet kordon vett körül, és a biztonsági őrök senkit nem engedtek közel hozzá. Azt mondták, szerintük viaszból van. Kérdeztük, hogyan lehetne ezt bebizonyítani. Egyikük azt mondta: meg kellene gyújtani. Amelyik bronz meggyullad, azzal valami nincs rendben. Ahogy telefonon elárultam a három helyi művész nevét Lázár János polgármesternek, másfél órán belül kettő visszahívott és visszavonta - nem azt, hogy szerinte viaszból van a szobor, hanem, hogy a nevét adja a nyilatkozatához. Az évtizede nekem dolgozó fotós váratlanul letiltotta a képeit - egy időre úgy látszott, hogy az egzisztenciális kiszolgáltatottság fojtó levegőjében hiába látja tucatnyi szakértő meg a fél város, hogy mi történik, esélye sincs az igazságnak. Kérhető-e ma bárkitől, hogy mondja ki, amit mindenki tud és lát - azon az áron, hogy elveszítheti az állását, a megrendeléseit?

Fortélyos félelem igazgat ebben a világban: Lázár, akit kínos helyzetbe hozott a pályázat nélkül kiválasztott művész, nyilván nem merte megmondani az igazságot, mert félt, hogy Áder megharagszik. Így Áder János vásárhelyi avatóbeszédében gyanútlanul szónokolt a hazugság országútjáról, meg arról, hogy a száz éve született József Attila életműve bizonyítja: nincs fontosabb dolog az igazság keresésénél és a megtalált igazság kimondásánál.

Nem nagy dolog történt - egy őszinte gesztussal utólag is jóvá lehetett volna tenni. De mert a Fideszben soha nem ismernek be semmit, inkább vállalták, hogy mind nevetségessé válnak.