Az ötszázezer dolláros ember
A bizottság vezetője, Liu Yajun elmondta, több igen fontos nyomra bukkantak a legutóbbi időkben.
Az első koponyadarabot Pei Wenzhong 1929-ben találta a Pekingtől 50 kilométerre délnyugatra lévő Csukuti-barlangban, a helyiek által Sárkánycsont-dombnak nevezett helyen. A további kutatások során még öt teljes koponya és több egyedtől származó csontmaradvány, valamint több száz kőeszköz került elő. A koponyák antropológiailag hasonlítottak az emberéhez, ám például állkapcsuk feltűnően erős volt. Az egész világon szertefutott a hír, hogy megtalálták a hiányzó láncszemet az ember és a majom között, ami Darwin - akkoriban is indulatokat kiváltó - fejlődéselméletét teljes egészében alátámasztja. A világ egyik fele ünnepelt, a másik fele bosszankodott és kételkedett. A tudomány a pekingi embert - amelyet homo erectus pekinensis néven határoztak meg - az emberré válás törzsfejlődési fáján valóban nagyon fontos láncszemnek tartja, annak ellenére, hogy nem a majmot köti össze a mai emberrel. A csimpánzfélék és az ember között még rengeteg faj és majdnem tízmillió év áll.
A feltárások a Csukuti-barlang környékén folytatódtak egészen addig, amíg Japán 1937-ben meg nem szállta az országot. A háború után megalakult Kínai Népköztársaság is fontosnak tartotta a kutatásokat, és kerültek is elő újabb leletek. Összesen 40 egyed maradványdarabjait találták meg
100 000 hasonló korú kőeszközzel együtt, amelyek egy részén jól látható tűznyomok voltak. Ez arra utalt, hogy a Pekingi Ember ismerte és használta a tüzet. Ám a háború után előkerült darabok korát 200 000 évesre becsülik, míg az eltűnt darabok 500 000 évesek voltak. A legmodernebb fizikai mérésekkel könnyen és egyértelműen megállapítható volna a csontok kora, ám ezek nem végezhetők el. A Wenzhong által a háború kitörése előtt talált maradványok eltűntek.
1941-ben, három héttel azelőtt, hogy a japánok megtámadták volna Pearl Harbourt, s Amerika belépett volna a második világháborúba, becsomagolták a leleteket két nagy ládába és a pekingi amerikai követségre vitték azzal, hogy hajóval menekítsék azokat az Egyesült Államokba. Csakhogy oda soha nem érkeztek meg. Hollétükről számtalan legenda kering. Két amerikai katona állítólag látta a ládákat, amint Csingwangtao kikötővárosban egy svájci raktárépületben helyezték el, hogy ott tegyék fel egy Amerikába induló hajóra. Egy másik elmélet szerint vonaton indították útnak Tiencsin felé, ám útközben japánok támadták meg a vonatot és a csontok akkor tűntek el. Persze egyik történetnek sincs egyetlen bizonyítható eleme sem. A legérdekesebb sztori egy chicagói brókerhez, bizonyos Christopher Janushoz köthető. Ő az 1970-es években ötezer dollárt ajánlott annak, aki a rejtélyt megoldja. Egy nő hívta fel a férfit, és elmondta, hogy nála vannak a keresett csontok. Találkozót ajánlott Janusnak. A nő elmesélte, hogy elhunyt férje a második világháborúban a haditengerészetnél szolgált és egy alkalommal egy csomaggal tért haza, amelyben csontok voltak. Azt mondta, a pekingi ember maradványai. A nő mutatott egy fényképet is a csontokról, és az árat ötszázezer dollárban szabta meg. Janus több szakértőnek is megmutatta a képet, volt, aki azonosította a pekingi embert, volt, aki nem. Akár a pekingi embert ábrázolta a kép, akár nem, az ismeretlen nő többé nem jelentkezett.
Egy kínai férfi ugyanakkor azt mesélte, hogy apja, aki a japánok elleni kínai föld alatti ellenállás tagja volt, elmondta neki, hogy a japánokhoz kerültek a csontok, s őt bízták meg azzal, hogy visszaszerezze őket. Hogy mi történt valójában, azt nem árulta el az apa, csak annyit mondott, hogy a csontok Kínában vannak.
A japán "fogságról" több verzió is kering: az egyiket egy japán veterán állítólag a halálos ágyán 1966-ban mesélte el. E szerint orvos katonaként 1941-ben egy pekingi kórházba vezényelték. Nem sokkal az érkezése után a japán titkosszolgálat megjelent a koponyákat tartalmazó ládákkal a kórházban. Neki kellett a ládákat elhelyeznie. Japán kapitulációja után parancsot kapott, hogy azonnal rejtse el a koponyákat. A kórháztól mintegy két kilométerre keletre fekvő Ritan parkban egy fenyőfa alatt elásta azokat. A fákat megjelölte. Kínai szakemberek meg is találták a parkban a fákat, ám a koponyák nem voltak sehol.
A másik sztori főszereplője egy amerikai tengerész, William Foley. Az 1970-es években azt állította, hogy ő látta utolsóként a ládákat, mielőtt a japánok megszerezték. Az ő csoportjuk menekítette azokat Amerikába, ám - állítása szerint - a Hebei tartománybeli Qinhuangdaónál a japánok lecsaptak rájuk. Foley szerint utóbb híre kelt, hogy a ládákat az Awa Maru nevű kórházhajóra rakták több más, Ázsiából ellopott kinccsel és értékkel együtt, hogy Japánba szállítsák azokat, ám egy amerikai torpedó elsüllyesztette a hajót. Kína megpróbálta búvártengerészekkel felkutattatni a hajóroncsot 1977-ben, de nem járt eredménnyel.
A vizsgálóbizottság nem látja reménytelennek az ügyet, s mindenáron a csontok nyomára akar bukkanni. Állítólag máris hatvanhárom tippet kaptak arra, hol lehet a rendkívül fontos lelet. Sajnos ezek közül néhány kifejezetten rossz hír. Ilyen például az a nyom, amely Pekingbe vezet egy olyan helyre, amelyre az eltelt hatvan évben egy kormányépületet építettek.
