Mivel a helyes, az ideológia által kinyilatkoztatott közvéleményt az ilyen rendszerekben - értelemszerűen és mintegy hivatalból - a felsőbbség, a párt és az állam képviselte, a helytelen, de valóságos közvélemény pedig nem jelenhetett meg artikuláltan, szükségképp amorf, képlékeny, puha elemként jelent meg, hangulatként foszlott szét, terjengett, öltött egy-egy pillanatra alakot gomolygó rosszkedvekben, rossz előérzetekben, ellenérzésekben avagy elégedett morgásokban és farkcsóválásokban, cinkos helyeslésekben. A nem demokratikus rendszer az állampolgárok jogainak elismerésében pontosan eddig - a hangulathoz való jog elismeréséig - ment el. Persze ahol korábban még hangulatáért is büntethették az állampolgárt, bizony ez is vívmánynak, előrelépésnek, liberalizmusnak számított.

Manapság azonban a politikai hangulatkeltés és hangulatváltozások nyomon követése, a hangulatfokozás és hangulatrontás nem a demokratikus intézményrendszer hiányából, hanem a politikai ideológiák kiüresedéséből és a politikai nyilvánosság tömegkultúrába ágyazottságából fakad. A közösség (minden közösség, a politikai közösséget is beleértve) mindinkább hangulatként létezik csupán, jó hangulatként vagy rossz hangulatként érhető el, ragadható meg a politikai (és egyben piaci) erőtérben. A hangulatban elmosódnak az egzisztenciális, vagyoni, érdekkülönbségek, az értelmi belátás és elemzés ellentétes világai, a politikai tettek és teljesítmények elvi és praktikus megítélhetősége. A hangulat egy pillanatra egyetlen tömbbé egyesíti a sokaságot, hogy a következő pillanatban - a hangulat szétfoszlásával - újból atomjaira hulljon. A politikai közösség tömegkulturális élményközösséggé átalakításának legfőbb eszköze a hangulatcsinálás (az élményközösség egyben mindig hangulatközösség is, de egy élményközösség igen rövid idő alatt is számtalan hangulatközösség arcát öltheti).

A hangulatnak nincs története, a hangulatembernek nincs emlékezete. A szavazatokért, befolyásért, elfogadásért folyó politikai harc valójában a közhangulat megnyeréséért, uralásáért, irányításáért folyik. Akié a hangulat, azé lesz/marad az ország. Hangulat küzd hangulat, hangulatkeltés hangulatkeltés ellen. Egyik nap ez a hangulat uralkodik el, másik nap az ellentéte, de előfordul, hogy napjában többször is hangulatváltásra kerül sor. Ahány napszak, annyi hangulat. Olyan ez, mint valami ide-oda hullámzó politikai ragazene: van reggeli politikai raga, délutáni politikai raga és néha esti is. Kiárad és viszszahúzódik, mint a tenger. Áthullámzik az utcákon, feltölti a képernyőkre tapadt tömegek üres tudatát, felfokozza vagy letöri életkedvét, miközben életük jottányit sem változik. A hangulatváltozás nem is az életet, hanem a világhoz való viszonyt akarja megváltoztatni azáltal, hogy a változtathatatlant mindig másnak mutatja, hol tűrhetőnek, hol tűrhetetlennek, hol pompásnak, hol undorítónak. De bárminek mutatja is, a fennálló elfogadtatásának és megingatásának ez idő szerint leghatalmasabb eszközévé vált a hangulatdemokráciában, amely a tömegdemokrácia legfelső foka. A társadalom, akár egy élveteg dendi, egy életművész a dekadencia korában, hangulatok foglyává válik, és minden percből kiszíjja az édes mérgeket, élvezi, hogy hangulatokkal etetik, és azt is élvezi, hogy fogoly.

Olyan a közhangulat, akár a hangszer: ezer húrja van, és politikusnak és üzletembernek mindegyiken tudnia kell játszani. Fő, hogy megfogadja korunk üzenetét, melyet szépen reklámszlogenbe csomagoltak: "Ne engedd ellaposítani a hangulatot!" És ő nem engedi. Foggal-körömmel ragaszkodik a hangulathoz, a hangulat minőségéhez, és ezért állandóan fokozza azt. Ámde ne fogjon senki könnyelmün a húrok pengetésihez! Egy rosszul, rossz időben megválasztott húr, félresiklott vagy disszonáns akkord, és a hangulatnak annyi. Sőt, ellenérzést kelthet, ellenhangulatot indukálhat, amire a politikai ellenfélnek már csak le kell csapnia, mint gyöngytyúknak a takonyra. Így hát legjobb, ha a politikus és az üzletember profi hangolókra és pengetőkre bízza magát, s felkészül az ellenhangulatok és hangulatkeltők leszerelésére is: hangulatelhárítást és hangulatfelderítést, hangulatmegelőző és hangulatkeltő intézkedéseket foganatosít, leszereli a médiahangulatot, amit ellene mások keltettek, és hangulatot kelt a hangulatkeltők ellen.

Egy szó, mint száz: az országhangulatot csinálni kell. (Mellesleg a világhangulatot is, amióta a világ is hangulat csupán.) Jó hangulatról a kormányzat gondoskodik, rossz hangulatról az ellenzék, de ő is csak azért, hogy véget vessen neki, letörje a rossz hangulatot - mint az előző kormányzat gyászos örökségét -, ha majd hatalomra jut, és hogy jut, azért magabiztos, jó hangulata kezeskedik. Az egyik a hangulatrontó, a másik a hangulatjavító szerepében lép fel. A politikai szótár maga is használja a "hangulatjavító intézkedések" kifejezést. Természetesen ilyen intézkedéseket csak a kormányzat hozhat, az ellenzék legfeljebb saját hangulatát javíthatja, azt szuggerálva magának és a nagyérdemű közönségének, hogy köszöni szépen, egyre jobb hangulatban van, a biztos választási győzelem hangulatában ringatózik, úgyhogy amikor majd üt az óra e mái rosszhangulatnak ebben az országban írmagja sem marad. Ha csak nem a nemzet jó hangulatát elrontó ellenzék aknamunkája formájában. A hangulatrontók azonban majd magukra vessenek!

Hangolás kérdése minden. Nem mellékes azonban mit kell hangolni, hangulatilag előkészíteni, megalapozni, avagy lerombolni: egy közönségtalálkozó, egy plázaáruház vagy egy politikai rendezvény hangulatát? Aztán persze nem mindegy, hogy az adott helyszínen vagy eseményben kik vesznek részt: a mieink vagy bárki, válogatás nélkül, egy magas delegáció, avagy az alacsony tömegek? Ennek függvényében alakul-változik az elérendő cél - a hangulat tartalma - és a mód: mivel lehet legegyszerűbben, leggyorsabban hangulatot váltani, hangulatot teremteni vagy hangulatot rombolni? Minek a hangulatát akarja kelteni, minek a hangulatába igyekszik bebugyolálni a kevéssé hangulatos valóságot, a szertehúzó érdekek és a makacs tények világát, s nem utolsósorban önmagát, saját képét a politikus? A meghittség, közvetlenség, barátságosság, a bizalom vagy - ellenkezőleg - az ünnepélyesség, a félelmetesen komoly fensőbbség, a karizmatikusság hangulatát célszerű-e keltenie az adott időpontban, az adott helyen összegyűltekben? A félelem vagy a győzelem hangulatát? Az együtt-legyőzhetetlenek-vagyunk vagy a reszkessen-aki-nincs-velünk hangulatát? Mikor mit, természetesen. A közhangulat olyan óriás, amely annak szolgál, aki a hangulattermelés eszközeit megkaparintja, avagy - a médián keresztül - képes ezeket az eszközöket saját szolgálatába állítani, noha nem az ő kezében vannak.

A hangulatdemokrácia kétségkívül labilis jószág, de csak hangulatilag. Amúgy szilárd, mint kőszikla. Végletek közt dobál, felemel és elejt, hullámvölgybe ránt alá, majd hullámhegy csúcsára ragad föl, akár a hullámvasút. Első a jó hangulat: aki befizetett a hangulatdemokráciára, mindenesetre kapja meg a magáét! Milyen hangulatot parancsol? Filozofikusat vagy szórakoztatót? Ellenségeset vagy békéset? Jót vagy rosszat? Ön rendel, mi szállítunk. A hangulatipar persze csak része, noha mind fontosabb része az élményiparnak. Mert ma már a demokrácia nálunk is élmény és hangulat dolga, kedves élménypolgárok és hangulatelvtársak!

Ha rossz a hangulat, nincs demokrácia, ha jó, akkor virágzik. És mikor rossz a hangulat? Ha nem én vagyok hatalmon. Nekem kifejezetten rossz ilyenkor a hangulatom és nem hiszem el, hogy van olyan becsületes magyar ember, igaz hazafi, rettenthetetlen demokrata, akinek jó lenne a hangulata, ha azt kell látnia, hogy más bitorolja a hatalom csúcsán a helyemet: álkirály, álcár, álminiszterelnök. Hasonló a helyzet az élménnyel. Ha van demokráciaélmény, van demokrácia, ha meg nincs élmény, akkor nincsen. Nem hangulattalan intézmények, rideg jogi procedúrák, normák és formák, nem a közügyek intézésének halálos unalma, hanem élmény és hangulat kell nekünk. Mi másban is lehetne hát különbség az egyes kormányzati érák között, mint hangulatban?

Hol a zsarnokság hangulata, hol a szabadság hangulata lengi be az országot. Az egyik hangulatkormány elillan, a másik szagosan és vadul terjengeni kezd, az ország és az országlók azonban maradnak. Ki fogja diktálni a kampányősz hangulatát? Nem tudjuk, de nem is érdekes. Fő, hogy diktálja valaki. Aztán eljön majd a kampánytél és a kampánytavasz is. Egyik hangulatdiktátor jön a másik után, a hangulatdemokrácia azonban marad.

Kampánynézõben