Az elfáradt európai gazdaságoknak hosszú ideig az amerikai receptet ajánlgatták. Elsősorban a jobboldalról, de balról is. Széleskörű, a szociális intézményrendszerre is kiterjedő privatizáció. Adócsökkentés. Dereguláció. Olcsó állam.

Az EU alkotmány ügyében tartott francia népszavazás eredménye és a német választások kimenetele azonban megmutatta, hogy a jóléti államok polgárai nem hajlandók lenyelni a Made in US pirulát. Közben az Egyesült Államok gazdasági kilátásai egyre romlanak. Ezért maguk a gyógyszerügynökök is kezdik elveszíteni hitüket a csodaszerben.

Nem csoda hát, hogy az északi országok felé fordul az érdeklődés. A megreformált skandináv jóléti államok bebizonyították, versenyképes gazdaságok is megfizethető áron vagy akár ingyen biztosíthatják az állampolgároknak az alapvető szociális javakat.

Az angol Prospect magazin interjút készített Göran Persson miniszterelnökkel, a svéd Szociáldemokrata Párt elnökével: Svédország nem volt mindig ilyen sikeres. Amikor 1991-ben átvette a pénzügyi tárcát, rossz állapotban lévő gazdaságot örökölt.

Persson: Nem tudtuk finanszírozni ígéreteinket. Ezért a recesszió idején túlterhelődött a szociális rendszer. Mindenütt megszorításokra kényszerültünk. De miután visszametszettük az ágakat, sikerült eljutnunk oda, hogy egyszerre növekszik a gazdaság és a jóléti állam. Ha újra komolyabb recesszióra kerül sor, ez bizonyára nehézségeket okoz majd, de nem fogja tönkretenni a modellt. A költségvetésbe a maastrichti kritériumoknál szigorúbb fékeket építettünk be. Azt hiszem, még akkor sem kerülnénk bajba, ha 5 százalékkal csökkenne a GDP.

Prospect: Mi a titka a magas adók és a magas növekedés sikeres kombinálásának?

Persson: Amíg növekszik a gazdaság, az emberek elfogadják a magas adókat. Amíg jól működnek a közszolgáltatások, megszavazzák a fenntartásukhoz szükséges adót.

A Prospect nem csinál titkot belőle, hogy miért faggatja a svéd szocdemet: Tony Blair szokta kérdezgetni erről?

Persson: Néha megkérdez, de nem túl gyakran. Annyi más EU-s ügyről kell beszélnünk. De a brit minisztériumokból mindig sok látogatónk van, akik kíváncsiak elgondolásainkra.

A befolyásos Institute for Public Policy Research igazgatója, Nick Pearce kevésbé diplomatikus. Tavaly nyáron megjelent Társadalmi igazságosság című tanulmánykötetében egyenesen azt javasolja a munkáspárti kormánynak, hogy az amerikai stílusú kapitalizmust a skandináv országok jóléti politikájával keresztezze.

Javaslata meglepően nagy visszhangot váltott ki. Ez részben a jól kitalált szlogennek köszönhető: anglo-szociális modell. De nem csak annak.

„Pearce munkája – írja a Newsweek – máig a politikai szakértők könyvespolcain porosodna, ha nem jön kapóra mindazoknak, akik egész Európában új gazdasági megoldásokat keresnek. A németek kétségbeesetten próbálják modern eszközökkel felszerelni gazdaságukat. A választási kampányban folyton az angolszász modellről, dán modellről, svéd modellről beszéltek. És a németek nincsenek egyedül. A franciák a dán ’rugalmas biztonsági rendszer’ iránt érdeklődnek, amely úgy szabadítja föl a munkaerőpiacot, hogy közben biztosítja a munkások jövedelmét. Az olaszok azon törik a fejüket, hogy esetleg Spanyolország példáját követve kéne kimászni a gazdasági kátyúból.”

Sok minden szól amellett, hogy Tony Blair az élére álljon e törekvéseknek az Európai Unióban. Sikerülne némileg enyhítenie a franciák félelmeit. Talán eloszlatná a kételyeket a Munkáspárt vezetésére való alkalmasságával kapcsolatban.

Jó alkalmat kínál erre az Európa Tanács e hónapban tartandó informális ülése. De bármennyire csábító Blair számára mindez, sokan kétségbe vonják, hogy a hangzatos jelszavakra egyébként fogékony miniszterelnök magáévá teszi a nagy feltűnést keltő szlogent.

David Clark már egy hónappal ezelőtt kijelentette, hogy az egészből nem lesz semmi. Az anglo-szociális modell fából vaskarika. Ami szociális benne, az nem anglo, hanem európai, és ezt veszi be a miniszterelnök gyomra.

Igaz, akkor még mindenki a jobboldal győzelmére számított Németországban. Blair se igen titkolta.