Másfelől igen veszélyes az az álláspontjuk, mely szerint a politika egyáltalán nem felelős a "hiánycsökkentő sarokszámokért". Az euró elsietett bevezetéséért valóban bűn lenne aránytalan terheket rakni a magyar társadalomra, de ez nem jelenti azt, hogy a politikának ne lenne feladata józan mértékben csökkenteni az államháztartás hiányát. A túlzott eladósodás hosszabb távon legalább akkora károkat okozhat éppen a társadalom alsó és középső rétegeinek, mint az eurót megelőző megszorító intézkedések.

Nagy kár, hogy az euró bevezetéséről egyáltalán nem bontakozott ki társadalmi vita Magyarországon. Pedig éppen az adna igazi értelmet egy ilyen disputának, hogy a nagy pártok mind a gyors bevezetés mellett vannak. Ha a Fidesz és az MSZP egy adott kérdésben ellenkező véleményt vall, akkor a vita óhatatlanul belesimul a két szekértábor permanens háborújába. Olyan kérdésben azonban, amelyben a két nagy párt (és a két kicsi) ugyanazt mondja, kiváló alkalom az érvek és ellenérvek politikai hisztériától mentes ütköztetésére. Ha az euró mihamarabbi bevezetése valóban alapvető nemzeti érdek, s akár néhány évnyi késedelem is sorscsapás lenne a társadalomnak, akkor tessék erről nyílt színen, az ellenvéleményekkel vitatkozva meggyőzni a publikumot. Számomra mindenesetre elgondolkodtató, hogy Járai Zsigmond MNB-elnök fél évvel a választások előtt mekkora hévvel érvel az euró majdani bevezetése végett már a következő hónapokban szükségessé váló megszorítások mellett. Vajon kizárólag az euró iránti vonzalma sugallja, hogy a baloldali kormány épp a választások előtt adja fel minden vállalását és ígéretét?

A 2004-es bővítés óta az EU tagállamainak többségében (tizenhárom országban) még nincs euró. A gazdasági növekedés minden nem eurós országban magasabb, mint az eurózóna államaiban. Nagy-Britanniában és a fejlett skandináv országokban éppúgy, mint a szegény új tagállamokban. A német, francia és olasz gazdaság tartós mélyrepüléséért a szakértők jelentős része az euró bevezetését szabályozó, igen szigorú maastrichti kritériumokat teszi felelőssé. A hiányt ezekben az országokban is csak átlátszó költségvetési manipulációkkal sikerült három százalék alá szorítani, s a közvélemény megingathatatlan meggyőződése szerint az euróra való átállás példátlan áremelkedést okozott. (Ez csak részben igaz, de kollektív hitként hozzájárul a rossz gazdasági közérzethez.) Macedóniában és Montenegróban hosszú évek óta a német márka, illetve az euró a hivatalos nemzeti valuta. Ez nemigen javított a helyzetükön. Fejlett és dinamikus gazdaság nélkül az euró sem jobb, mint a "helyi buznyák".

Az eurót természetesen Magyarországon is be kell vezetni. A maastrichti kritériumok sokak által sürgetett enyhülése esetén mielőbb. Egyébként akkor, amikor az ország megérett rá. A magyar gazdaság jó pár éve három-négy százalékponttal jobban növekszik az eurózóna átlagánál. Súlyos hiba lenne megtörni ezt a növekedési ütemet az euró elsietett bevezetése miatt. A magyar társadalom számára most az a legfontosabb, hogy minél gyorsabban dolgozza le infrastrukturális elmaradottságát Nyugat-Európával szemben. Ehhez állami fejlesztések kellenek, s a remélt uniós támogatásokhoz is a magyar költségvetésnek kell biztosítania a tetemes önrészt.

Éppen ezért nagyon is oda kell figyelni a költségvetési sarokszámokra. Akkor jut pénz a szükséges fejlesztésekre, ha sikerül visszafogni a felesleges, pazarló kiadásokat. A baloldaliság nem azonos a pazarlás tolerálásával. Sok példát hozhatnánk a pazarlásra, de számomra a legkézenfekvőbb az önkormányzati rendszer. A huszonnégy fővárosi és a több mint háromezer vidéki önkormányzat sokszorosa annak, ami az ország lakosságszáma és mérete alapján indokolt lenne. Ezt mindenki tudja, de senki sem mer változtatni rajta. Amíg a túlméretezett és pazarló önkormányzati rendszer érintetlen marad, addig csak olyan kiadásokat lehet kínnal-keservvel lefaragni, amelyek gyors népszerűségvesztést okoznak a kormánynak. Az önkormányzati bürokrácia leépítése viszont akár népszerű is lehet, ha a lakossági ügyintézést sikerül egyszerűsíteni és ésszerű mértékig központosítani. Ehhez azonban fel kell adni az "önkormányzatiság" jellegzetesen magyar babonáját. Magyarországon kívül a világon mindenütt tudják, hogy a helyi kormányzat éppúgy része a "kormánynak", a government-nek, mint a központi kormányzat. Önkormányzatiságnak világszerte a civil, szakmai, nemzetiségi, egyházi és egyéb önszerveződéseket nevezik. Pusztán a székhelye okán egy helyi kormányzat vagy polgármesteri hivatal semmivel sem demokratikusabb, mint a központi kormány vagy a miniszterelnöki hivatal.

Merev mutatók erőltetése helyett érdemes lenne széles körben megvitatni, milyen társadalmi kiadásokat lehet és érdemes mérsékelni, s az így csökkenő hiány mellett mikorra várható az eurókritériumokba való "természetes belenövés".

A szerző az Európai Parlament szocialista tagja