A mennyiben az Országgyűlés elfogadja a kormány javaslatát - s miért ne fogadná el -, a pénztári adókedvezmény érvényesítésének módja 2006-tól gyökeresen megváltozik, s az új szabályozás vonatkozik majd 2007-től a jövőre létrehozandó nyugdíj-előtakarékossági számlára is. A pénztári kedvezmények főszabályai változatlanok maradnak: mértéke a (saját) befizetés 30 százaléka, de legfeljebb évi 100 ezer forint, ha a tag 2020. január 1. előtt lépi át a nyugdíjkorhatárt, akkor 130 ezer forint. Ha nyugdíjpénztár mellett egészség- és önsegélyző pénztár tagja is, akkor együttesen 120 ezer, illetve 150 ezer forint a felső határ. A nyugdíj-előtakarékossági számla adókedvezménye is 30 százalék, évente 100 ezer, illetve 130 ezer forint lesz.

Az eddigiektől eltérően a kedvezményt nem az adó(előleg) befizetésekor érvényesítik (úgy, hogy nem fizetik be), hanem azt az állam fogja pénztári és nyugdíj-előtakarékossági számlára utalni. Nézzük, mi változik! Ma a nyugdíjkorhatárt 2019. december 31. után elérő pénztártag évi 333 ezer forintos befizetéssel tudja igénybe venni az adókedvezmény 100 ezer forintos maximumát, így a 333 ezer forintos megtakarítás 233 ezer forintba kerül. Az új szabályozás szerint azonban nem tarthatja meg a 100 ezer forintot, azt a pénztárba kell fizetnie, így 433 ezer forintja lesz 333 ezer forintért. Míg ma pénze az adókedvezménynek köszönhetően 43 százalékkal gyarapodik, az új szabályozás szerint csupán 30 százalékkal. (A nyugdíjkorhatárt 2020. január 1. előtt elérők esetén a 433 ezer forintos felső határ 563 ezer forintra emelkedik, a százalékos gyarapodás természetesen ugyanakkora.) Változatlan külcsín mögött a belbecs jelentősen módosul: egyrészt megemelkedik az adókedvezmény felső határa, másrészt csökken a mértéke. Kérdés: miért nem explicit módon tették ezt, miért az adókedvezmény érvényesítésének technikáját változtatva?

Mert az új technika mellett nehéz racionális érveket találni. A tag tagdíjat fizet, döntően munkáltatója közreműködésével, ami lehetővé teszi, hogy az adókedvezményt az adóelőleg fizetésekor érvényesítsék, az éves adóbevallásában pedig a munkáltató, illetve a pénztár igazolása alapján szerepeltetik a kedvezményt. E megoldással az adózó teljes mértékben ellenőrzése alatt tudja tartani a helyzetet, az állam pedig az adóbevallás és a pénztár(ak)tól kapott adatok összevetésével meggyőződhet a kedvezmény igénybevételének jogosságáról. Az új szabályozás szerint az adókedvezmény jelenidejű, adóelőlegként történő igénybevétele - ami kézenfekvő és korrekt megoldás -, eltűnik, a kedvezmény az államháztartásba kerül, hogy ott kavarogva majd valamikor eljusson a pénztárba, amiről a pénztártag majd valamikor értesülni fog, ha kiigazodik a pénztár számlalevelén. Az állam - feladatainak csökkentéséről szóló két kormányzati megnyilatkozás között - milliós tételben magára veszi a pénzes postás szerepét. Az adózók elvesztik a helyzet ellenőrzésének képességét, miközben a pénztárak és az állam illetékes szerve között homályzóna teremtődik. Az meg ugye nem lehet komoly szempont, hogy mindezért cserébe a kedvezmény későbbi kifizetése jobbnak mutatja az államháztartás helyzetét - legalábbis egy ideig.

A pénzügyi szféra annyiszor hallotta, hogy a kedvezmények az átláthatóság, az egyszerűség, a kiszámíthatóság stb. és legújabban a társadalmi igazságosság nevében/érdekében kiirtandók az adórendszerből, hogy egészen megrémült tőle - még összeomlana a fél pénzügyi intézményrendszer! -, s "a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon elvén" működő, politikakicselező megoldást keresett. S ötlött eszébe, hajdan a lakás-takarékpénztári lobbi volt oly ügyes, hogy egy szerencsés történelmi pillanatot kihasználva elérte, ne adókedvezményt, hanem állami támogatást kapjon. Ennek előnye, hogy nagyobb a potenciális ügyfélkör, mivel a fekete- és szürkegazdaságban szerzett jövedelemből elhelyezett betétgyűjtést is támogatja az állam. Mivel e megoldásnak (formálisan) nincs köze az adórendszerhez, a pénztárakat ette az irigység, s beindult a lobbizás a hasonló szabályozásért. Csakhogy a politika joggal ijedt meg attól, hogy pénztárak esetén ez a költségvetés lerablásához vezetne. A tagdíjak eredete bizony nem lehet közömbös, származzon az lehetőleg továbbra is legális munkaviszonyból. Másrészt az is kiderült, a kormányzat adókedvezmény-irtó buzgalma a családi kedvezmény sztornírozásával már alább is hagyott.

De ha célba érni nem tudunk, s bár visszamennénk, de azt már nem lehet, lesátorozunk hát félúton. Az adókedvezmény ugyan állami támogatássá alakul, de bent marad az adórendszerben. Amit elronthatunk, azt elrontjuk. A kecske éhen döglik, a káposzta meg a földön rohad.

A szerző szociológus, közgazdász