Nem véletlenül: a kőolaj harmadát, a földgáz felét Európa Oroszországtól szerzi be, és Vlagyimir Putyin orosz államfő szükségesnek tartotta megnyugtatni Tony Blair brit kormányfőt, az EU soros elnökét, hogy "nem kell tartani az orosz olajfüggőségtől". Nem?

A másik oldal: a világpiacra dobott orosz olaj hatvan százalékát Európa veszi meg, a gáz esetében az arány kilencven százalék körül van. Ha százalékosan nézzük, Moszkva jobban "függ" az európai vevőtől, mint Európa az orosz eladótól. Az európai gázfogyasztásnak csak az ötödét adják orosz szállítók. Oroszország nagy, a világpiac még nagyobb.

Csakhogy: az orosz olaj- és földgázmezők, legyenek bár Szibériában, viszonylag könnyen "összecsövezhetőek" Európa keleti, középső és északnyugati részével. És e csövek építése, üzemeltetése gigantikus üzlet. Egyre fontosabb geopolitikai tényező, merre tekerednek a vezetékek - amelyeket persze nyugati világcégek építenek. És ugyanezek a multik - mint a Shell vagy a BP, történetesen britek - vásárlóként és modernizáló befektetőként is szívesen működnek az orosz piacon. Amely immár nem zabolátlan oligarchák feuduma, hanem a Kreml (Putyin) iránt lojális óriáscégek birtoka. Putyin államfőként és közvetett, de nagy hatalmú "energiahordozóként" ment Londonba (Európába). A szó szoros értelmében vett energiahordozók a szó szoros és átvitt értelmében is hatalomhordozók, véve és eladva egyaránt. Blair és Putyin "barátságos" szkanderezése nagy meccs és tétmérkőzés. A programot, amit az EU és Oroszország energetikai párbeszédének neveznek, gazdasági és üzleti érdekek mellett politikai árukapcsolás is árnyalja. Moszkva szeretné, ha energiaszállításainak megbízhatóságáért cserébe az EU készségesebb partner lenne. Már nem elég, hogy a demokráciák az olaj kedvéért elnézik egyes országok demokratikus hiányosságait, s hogy Moszkva esetében is kevésbé finnyásak, mint korábban. Az nyerhet az orosz üzleten, aki "segít" az orosz politikai érdekek európai figyelembevételében (még akkor is, ha valamely kisebb EU- és NATO-tagállam érdeke ütközne Moszkvával). Blair erre nem mondhatott igent, nemet pedig nem akart mondani. Hát előhozta azt, hogy az orosz olaj, gáz és áram termelésében és értékesítésében is jobban figyelembe kellene venni 1. a szabadpiaci mechanizmusokat, 2. a környezetvédelmet, 3. a páneurópai gáz- és árampiac tervét.

Putyin ezt úgy értette, hogy 1. ahol a nyugati multik erősebbek, ott szabad a világpiac, 2. ahol nem erősebbek, ott az oroszok költsenek többet környezetvédelemre, 3. amiben Európa gyengébb, mint Oroszország, abban Moszkva is bejöhet Páneurópába. Sőt, ha hajlandó jobban osztozni a legfrissebb olajpénzeken, akkor még uniós vízumkönnyítést is kaphat. A jelek szerint hajlandó lesz. Bármennyit is (sokat) lendített az orosz államkincstáron és a cégeken az energia drágulása, Moszkvának még nincs annyi pénze, hogy maga modernizálja energiaszektorát. Csúcstechnológiás fejlesztéseket (tudást) kell vennie, méghozzá úgy, hogy utána ne függjön további nyugati technológiáktól.

Szóval a függőség állapotát leginkább a róka fogta csuka szólás jellemzi. Az uniónak létérdeke, hogy Oroszország megbízható energiaszállítója legyen. Német és francia részről erre külön figyelnek, most a briteken volt a sor, hogy külön barátkozzanak Putyinnal. Akinek szintén létérdeke, hogy kihasználja a helyzetet, és amennyire tudja, "megpályáztassa" az orosz barátságra (energiára) aspiráló hatalmakat. A londoni "tender" most forma szerint EU-színekben zajlott, ám jó, ha tudjuk: az EU-nak még nem igazán közös az energiapolitikája, mindegyik uniós tagország önmagára van utalva. Meg egy kicsit Oroszországra is, amelytől tényleg jó, ha nem kell félni. Különben gáz van.

Olajtárolók Hamburgban: Szibériából jöttem