Ott volt Major és Marton alatt, ott volt Székely és Zsámbéki igazgatása idején, s ott volt, amikor a társulat megszűnt nemzetinek lenni. S ő, miközben a nemzet színésze lett, miként a rangos válogatott fele, kimaradt a nemzet színházából. Hogy az apróbb fordulatokat ne is emlegessük.

Másfelől azonban mégis meglehetősen egyhangú pálya lehetett Kállai Ferencé. Kívülről legalábbis úgy látszik, nem nagyon izgatták föl a körötte dúló viharok. Minden körülmények között megvolt a maga színészetével. Ebben a képviselői megbízatás sem zavarta meg, játékán nemigen látszottak a fordulatok. A magánéletiek sem. Olyanra nem emlékszem, amikor feltűnően rossz lett volna. Olyanra viszont igen, amikor feltűnően rossz vagy éppen irritálóan érdektelen előadásban csak ő volt jó. Egyetlen epizódra korlátozódó szerepet, mint például a kapus a Macbethben, éppoly értelmező erővel tudott megjeleníteni, ahogyan föl tudott építeni olyan hatalmas ívű szerepeket, amilyen Dantoné Büchner darabjában, vagy amilyen a két estén játszott Falstaffé Shakespeare IV. Henrikjében. Színházi szerepei közül nem véletlenül emlékszem legszívesebben ezekre. Az egyiket Székely Gábor, a másikat Zsámbéki Gábor rendezte, abban a nem túl hosszú időszakban, amikor a politikai játszma szeszélyei folytán az újítás szellemét beengedték a Nemzeti falai közé. Kállai ott is, akkor is a legjobbak között volt. Bizonyára az ő színészete és a magyar színjátszás számára is nagy veszteség, hogy mégsem tudott szót érteni a fiatal vezetőkkel, s távozásuk után maradt egy tisztes, de nem túl izgalmas színházban, ahol remek színészeket mindig lehetett látni, jó előadásokat annál ritkábban.

Egyenes vonalú, sikerekben, elismerésekben dúskáló pályafutását többnyire a szerencsének tulajdonítja. Ezt a szerencsét azonban pontosabb tehetségnek nevezni. Mintha Kállai Ferenccel vele született volna az a különös képesség, hogy megértse és megjelenítse egy ember lényegét. S ebben nemigen hagyta magát megzavarni. Játszotta Bánkot, de nem a nagy hősök specialistája volt, ám akit ő játszott, az mindig jelentékennyé lett. Nemcsak színházban, de filmen televízióban is, akár A tanú természetes értelmű gátőre, Pelikán, az Iszony vidéki úriembere vagy a Katonazene jellemtelen katonatisztje.

Kállai Ferenc ma nyolcvanéves. A Magyar Színház Orfeusz az alvilágban előadásában az egyik vén kukkoló játssza. Érte érdemes odamenni.

Kállai Ferenc Falstaff szerepében - Nemzeti Színház, 1980.