Az állam is ember
Az újraelosztás csökkentésének fő célja állítólag az, hogy "több pénzt hagyjunk az emberek és a vállalkozások zsebében". Ezek szerint nem emberek azok a pedagógusok, orvosok, rendőrök, tűzoltók és sokan mások, akik az államtól, az önkormányzatoktól kapják a fizetésüket. Azok sem, akik az ő szolgáltatásaikat igénybe veszik. Nem emberek, nem vállalkozások azok sem, akiknek az iskola pénzt ad, amikor számítógépet vesz, vagy felújítja a tornatermét, vagy a pedagógus, amikor elkölti a boltban a fizetését.
Az egészségügyre, az oktatásra, a kultúrára, a tudományos kutatásra, a szociális ellátásra, a környezetvédelemre, a tömegközlekedésre stb. fordított közpénzek visszajutnak az államháztartásba (az adókon és járulékokon keresztül), illetve megjelennek a gazdaságban, keresletet támasztva a termékek és szolgáltatások széles köre iránt, ily módon elősegítve a gazdasági fellendülést. Paul A. Samuelson, Nobel-díjas közgazdász - William D. Nordhausszal közösen írt - Közgazdaságtan című alapművében megállapítja: "A középületekre fordított kiadásoknak ugyanaz a makrogazdasági hatása, mint a magánépületekre fordított kiadásoknak, és a közkönyvtárak fenntartására fordított közösségi fogyasztási ráfordítások ugyanolyan hatást gyakorolnak a munkalehetőségekre, mint a filmekre vagy könyvekre fordított magánfogyasztási ráfordítások." Nem áll tehát, hogy az állami újraelosztás mértékének növelése forrásokat von el a gazdaság fejlődésétől.
Semmi sem bizonyítja, hogy az állami újraelosztás mértékének csökkentése bármely ország versenyképességét javította volna. Dr. Rabár Ferenc A jóléti állam: emlék vagy jövendő? című tanulmányának (Magyar Szemle, 1999. 5-6. szám) is az a végkövetkeztetése, hogy "sikeres és sikertelen gazdaságok egyaránt találhatók a viszonylag magas és viszonylag alacsony jóléti kiadásokkal rendelkező államok között". Így például kiemelkedően magas állami újraelosztás jellemzi Svédországot, mely a Világgazdasági Fórum versenyképességi listáján az első három között szerepel.
Nyilvánvaló az is, hogy nem segíti, hanem akadályozza a gazdaság működését, ha lerontjuk azon rendszerek (oktatás, egészségügy stb.) működését, amelyek elengedhetetlenek a társadalom fejlődéséhez, illetve a szociális feszültségek kezeléséhez.
További súlyos veszélyt jelent, ha még inkább romlik a közigazgatás színvonala, ami számos területen már most is alacsony. Az EU megállapítása szerint csak a környezet- és természetvédelmi területi szerveknél több mint ezer új dolgozó felvételére lenne szükség ahhoz, hogy megfeleljünk az EU követelményeinek. Elrettentő példa az építésfelügyelet helyzete: "Jelenleg - az állam karikatúrájaként - huszonegy ember felügyeli Magyarországon az építkezéseket, amelyeknek mintegy tíz százalékát ellenőrzik (az európai átlag hatvan százalék)." (Magyar Hírlap, 2005. július 30.) Hasonló a helyzet a növényvédelemben: "A magyar növényvédelmi szolgálat létszámcsökkentések és forráshiány miatt képtelen teljesíteni az Európai Unió által előírt ellenőrzési kötelezettségeit, ami a közelmúlt élelmiszerbotrányai után nem sok jót sejtet." (HVG, 2005. május 4.) Említhetném még a vám- és pénzügyőrséget, az APEH-et, az ÁNTSZ-t, a fogyasztóvédelmet stb. Már a jelenlegi állapot is nyílt felhívás a korrupcióra, a törvénysértésekre, amit rengetegen ki is használnak. Az EU minden országjelentésében keményen kifogásolta jogszabályaink végrehajtásának gyengeségét. Az említett állami szerveket érintő megszorítások tehát sokkal nagyobb károkat okoznak az egész társadalomnak és nemzetgazdaságnak, mint amennyi előnnyel járnak: növekszik a bűnözés, erősödnek a társadalmi igazságtalanságok és feszültségek, romlik a környezet állapota és a lakosság egészsége, kedvezőtlenül alakul az ország megítélése, nagymértékben sérül a biztonságunk.
Sokan érvelnek azzal, hogy a magánszemélyek és vállalkozások hatékonyabban, ésszerűbben költik el a pénzt, mint az állam. De vajon ésszerűbb-e, ha a magánszemélyek többet költenek autózásra, és így óriási dugókat, elviselhetetlen környezetszennyezést és ezáltal évi több százmilliárd forint kárt okoznak, mint ha az állam a tömegközlekedés javítására nyújt többletforrásokat? Előnyösebb-e, ha a magánszemélyek hatalmas mennyiségben veszik műanyag palackokban az ásványvizet és - az egészségre általában káros - egyéb italokat, mint ha az állam a felszíni és felszín alatti vizeink megóvására és állapotának javítására fordít többet? Jobb-e a társadalomnak, ha az egyének arra költenek, hogy kimeneküljenek a városból, jelentős környezeti és egyéb problémákat gerjesztve, mint ha az állam nagyobb összegekkel támogatja a meglévő városi területek újjáélesztését, beleértve a közterületek felújítását, emberibbé tételét? A hasonló példákat szinte vég nélkül lehetne sorolni.
Ha az állam egyre inkább kivonul a közfeladatok finanszírozásából, akkor az állampolgárok egyre kevesebb befolyással rendelkeznek majd, a nagyvállalatok vezetői meg egyre nagyobbal. Nem az állampolgárok és választott képviselőik döntenek majd arról, mi kell az oktatásnak, a kultúrának, a környezetvédelemnek, vagy mely civil szervezetek "érdemlik meg" a támogatást. A tőkeerős cégek döntik majd el mindezt nagy kegyesen. Őket pedig nem az állampolgárok választották, és nem adtak nekik megbízást arra sem, hogy közügyekben döntsenek. Pénzüket sem ebből a célból adják nekik. Amikor valaki pénzt ad egy olajtársaságnak, azért teszi, hogy benzint kapjon a kocsijába, és eszébe se jut, hogy ezzel felhatalmazza a társaság vezérigazgatóját arra a döntésre, hogy - mondjuk - mely környezet- és természetvédő társadalmi szervezeteket finanszírozzon. E döntések szabályait a választott (és négyévenként leváltható) képviselőinknek kell megalkotniuk és végrehajtaniuk az érintett társadalmi szervezetek érdemi részvételével. (Egyébként a nonprofit szférában az állami szerepvállalás a fejlett nyugati demokráciákban jóval nagyobb arányú, mint Magyarországon. Annak ellenére, hogy ott nagy hagyománya van annak, hogy a magánszemélyek elismerjék a különböző nonprofit szervezetek tevékenységét, és ezt anyagi támogatással is kifejezzék. Franciaországban, Németországban és Japánban a nonprofit szféra bevételeinek 40-70 százalékát biztosítja az állam, míg Magyarországon ez az arány mindössze 24 százalék.)
Természetesen nem azt mondom, hogy a közszférában nem fordul elő pazarlás, és hogy egyes helyeken ne lehetne kisebb létszámmal is elvégezni a szükséges feladatokat. Azt azonban állítom, hogy összességében a közszféra a szükségeshez és a lehetségeshez képest alulfinanszírozott.
Az állami újraelosztás optimális mértékét nem dogmatikus kinyilatkoztatásokkal, hanem átfogó társadalmi és gazdasági hatásvizsgálat elvégzésével, megfelelő háttértanulmányok elkészítésével, széles körű szakmai és társadalmi viták lefolytatása után kell meghatározni.
A szerző a Levegő Munkacsoport elnöke
