A NATO-ban Herman János képviselte hazánkat az elmúlt négy és fél évben, aki mostantól brüsszeli uniós tisztviselőként, főtanácsosi rangban EU-szomszédságpolitikával foglalkozik majd. Az egyik legtapasztaltabb magyar diplomatának számító Herman korábban szóvivőként, majd közigazgatási államtitkárként dolgozott a Külügyminisztériumban. Távozását a magyar külügyi apparátusból egyesek összefüggésbe hozták azzal, hogy a mostani külügyminisztériumi vezetéssel állítólag nem lett volna felhőtlen a viszonya. Erről és a NATO-ban szerzett tapasztalatairól kérdeztük a váltás napjaiban.

Magyarország helyzete a NATO-ban. Olyan időszakban kellett az országnak beilleszkednie a szervezetbe, amikor ez gyors ütemben alakult át. Egyrészt az elmúlt öt évben a NATO több katonai-békefenntartó akciót kezdett, méghozzá egyre távolabb Európától. Másrészt - alapos és elhúzódó politikai viták árán - átalakult a hadseregek feladatköre, bővült a szövetség eszköztára. Mindez törvényszerű válasz volt a globalizáció hatásaira, illetve a terrorista támadásokra. Új tagállamként gyorsan és hatékonyan kapcsolódtunk be a vitákba, a szövetség új politikai arculatának megformálásába. Egyszerre törekedtünk a megegyezés elősegítésére és a magyar érdekek hatékony képviseletére. Ezt megkönnyítette, hogy mind többek számára nyilvánvalóvá vált: NATO- és EU-tagságunkkal sorsközösséget is vállaltunk; nincs a nyugati általános érdekkel szemben álló, attól tartósan elkülöníthető magyar biztonságpolitikai érdek. A vártnál nehezebbnek bizonyult viszont a honvédség átalakítása. A feladat nem csupán az volt, hogy a NATO-szabványokhoz igazítsuk a hadsereget. Az újszerű, távoli műveletek korszakában elengedhetetlen az is, hogy legalább a honvédség egyes részeit az élenjáró tagországokkal való együttes fellépéshez szükséges szintre fejlesszük. Mindez hosszú időt, sok pénzt és - legalább ennyire fontos - világos, hosszabb távra érvényes politikai döntéseket igényel. Meg kell érteni, hogy a közepes és kisebb államok fegyveres erői nem tudják átfogni a védelmi szükségletek teljes spektrumát. Arról szinte kár is beszélni, hogy ez mibe kerülne és mire lenne jó. Egyes képességeket úgy kell fejlesztenünk, hogy abból a NATO-nak felajánlható "fölöslegünk" legyen, ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy más területen akár teljes egészében rászorulunk szövetségeseink támogatására. Ehhez nehéz döntéseket kell hozni, különösen, hogy a szövetségi prioritások is gyorsan változhatnak. Jó irányban haladunk, de az úton nem mentünk még végig.

NATO-viták. A NATO, mint szervezet az egyes tagállamokat nem, vagy csak óvatosan bírálhatja, hiszen a lényegi állásfoglalásokhoz minden tag beleegyezése szükséges. Más kérdés, hogy a szakmai apparátus szembesíti az országokat saját korábbi vállalásaikkal. Ha korrekcióra szorulunk - előfordult a mi esetünkben is - fontos világossá tenni annak okait.

Költségvetés. A magyar katonai költségvetés a GDP-hez viszonyítva a 26 tagország alkotta mezőny utolsó harmadában van. Tudomásul kell venni, hogy ha ez tartósan így marad, akkor nem indulhat meg a felzárkózás a NATO-átlaghoz. Ez utóbbi a fegyverzet és a kiképzés átfogó korszerűsítése nélkül egyszerűen nem lehetséges.

Külföldi műveletek. A mostani kormányzati elképzelés igen logikusan a Balkánt helyezi előtérbe, ami ott történik, közvetlenül érinti érdekeinket. Másrészt azonban joggal remélhetjük, hogy előrehalad a stabilizáció, katonai fellépésre egyre kevésbé lesz szükség a Balkánon. Át kell éreznünk annak jelentőségét, hogy a nyugati szövetség fő erőfeszítései távolabbra helyeződnek át. A terrorizmus elleni fellépés sikere alapvető magyar nemzeti érdek is, részvételünk e küzdelemben hitelesebbé teszi egész külpolitikánkat. Afganisztánban komoly erőket igénylő, elhúzódó műveletre van kilátás, és nagyon nagy elismerés övezi a NATO-ban azt, hogy ebből mi is kivesszük a részünket.

Zengő-ügy. Magyarországnak joga van arra, hogy légtérvédelme a többi tagállaméval megegyező minőségű legyen. Ez modern radarok nélkül nem megy. Megépítésüket jórészt a szövetség finanszírozza. Brüszszelből nehéz beleszólni a helyszínről zajló vitába. Azt azonban látni kell, hogy a radartelepítés helyszínének megváltoztatása esetén a folyamat elölről kezdődik. Nincs garancia arra, hogy a most érvényes feltételekhez hasonlókat sikerül kialkudni. Érdemes lenne az érzelmek közepette a tényeket, a racionális megfontolásokat is érvényre jutni. Talán van, aki úgy gondolja, ez nem ide tartozik, de érdemes körülnézni, mi történik országszerte az erdőkkel, így például a budai hegyvidéknek a Zengőéhez hasonló védettségű státusú területeivel. A helyzet paradox voltát mutatja, hogy ha oda is radart terveznénk, talán még menthetnénk a menthetőt.

A váltás. Három évtizedet töltöttem a Külügyminisztériumban, szinte mindent elértem, ami köztisztviselőként elérhető. Legalábbis, ami az előremenetelt, a pályaívet illeti. Sajnálom, hogy nem tehettem többet egy modern, logikusan szervezett, tudatosan építkező Külügyminisztériumért. Uniós pályázatom benyújtásában valóban közrejátszott, hogy néhány hazai ajtó becsapódása és az éppen adottnak tekinthető közeg nem kecsegtetett sima hazai beilleszkedéssel. Ám döntésemben nem a taszítás, hanem az új feladat, az újrakezdés vonzása volt a meghatározó. Ahogyan az egymást követő EU-s felvételi vizsgák után testet öltött a lehetőség, úgy barátkoztam meg a távozás gondolatával. Lényegében ugyanazon a pályán maradok, és remélem, hogy nem veszítem el a kapcsolatot mindazzal, ami eddig meghatározó volt számomra. Ebben bizonyára segít az a sok ma is aktív magyar diplomata és külpolitikus, akikkel az évek során együtt dolgozhattam, és akikre nagyrabecsüléssel gondolok.

Herman János