Bush: Reagan, Clinton vagy Nixon?
A fehér házi stratégák először alighanem hálát is adtak a sorsnak, hogy Katrina éppen New Orleans felé indult meg, mert ezzel lekerült a címlapokról a siralmas bagdadi helyzet. Az öröm azonban, ha volt, nem tartott soká.
Augusztus végén Bush elnök egy hónapos szabadsága utolsó napjait töltötte texasi ranchán. A sajtóban az egész iraki kalandra jellemző módon szinte senki sem kérdezte meg, vajon mit keres a főparancsnok Crawfordban, miközben alárendeltjeit két földrésszel arrébb láthatatlan fantomok robbantgatják a sivatagi városokban. Egy halott katona anyja azonban elrontotta a nyaralást: Cindy Sheehan gyakorlatilag egymaga adott sakkot az elnöknek, és beletelt vagy két hétbe, mire a liberális szervezetek felismerték a kínálkozó lehetőséget, és bekapcsolódtak a szervezésbe. A kibontakozó kampány kicsit kellemetlen volt, de nem több annál, és a Katrináról szóló első hírek még ezt is elfeledtették.
Az elnök ott követte el az első hibát, hogy a hurrikán érkezése előtti hétvégén nem tért vissza a Fehér Házba. Katrina augusztus 29-én, hétfőn hajnalban csapott le, és másnap reggelre világossá vált, hogy a víz elönti New Orleanst, Bush azonban csak szerdán döntött úgy, hogy öthetes szabadságát két nappal (!) megrövidítve mégiscsak visszatér a munkahelyére. Szerdán, csütörtökön és pénteken az amerikai és a világsajtó tele volt a katasztrófa képeivel. Nem volt olyan komolyabb tévé, amelyik ne küldött volna stábot a New Orleans-Superdome-hoz - a hatalmas kupolát csak a szövetségi katasztrófaelhárító szolgálat, a FEMA és a Nemzeti Gárda nem találta.
A riporterek előbb csak emberi tragédiákat mutattak be, aztán egyre több kérdést tettek fel. Mintha csak bosszút akartak volna állni saját, az iraki háború kapcsán mutatott pipogyaságuk miatt, látható élvezettel vetették bele magukat a kormányzati hibák elemzésébe. Azonnal kiderült, amit pedig már korábban is tudni lehetett, hogy a FEMA élén egy arab telivérek tenyésztésében jártas ügyvéd áll, akinek az a fő erénye, hogy az elnök egyik barátjának a barátja. Az is kiderült, hogy hiába költöttek el 2001 szeptembere óta sok milliárd dollárt, hiába dolgoztak ki papíron tökéletes katasztrófaelhárítási terveket és folytattak sikeres gyakorlatokat. Amikor élesben kellett volna produkálni, a gépezet kínosan lassan jött mozgásba. Igaz, amikor végre felgyorsult, példásan hatékonynak bizonyult, de a késedelmet már nem lehetett behozni.
Ugyanez a helyzet az elnöki PR-ral is. Bush előbb az Air Force One fedélzetéről vette szemügyre a katasztrófa sújtotta térséget, felutazott Washingtonba, és csupán szeptember 2-án, pénteken tette a lábát Mississippi és Louisiana addigra már jó sokat szenvedett földjére. Azóta az elnök már hétszer utazott a Mexikói-öböl partjára, de még mindig nem találja azt a bizonyos "szócsöves pillanatot", amellyel a maga oldalára állíthatná a közvéleményt. Az utalás az amerikai sajtóban a híres 2001-es New York-i jelenetre vonatkozik, amikor a Világkereskedelmi Központ romjain sürgölődő munkások előtt tartott röpgyűlésen valaki azt kiáltotta oda, hogy "Nem halljuk!", mire Bush azzal válaszolt, hogy ő viszont hallja, és hamarosan az egész világ, illetve a terrortámadás kitervelője is hallani fogja Amerika válaszát. Bush, aki a Fehér Házban addig eltöltött háromnegyed év alatt amolyan "semmi különös" elnöknek számított, ezzel a beszéddel nyerte meg a közvélemény bizalmát. Addigi 52 százalékos támogatottsága 70, sőt 80 százalék fölé kúszott, és még másfél évvel később, az iraki háború kezdetén is 62 százalékon állt.
Ezt a hihetetlen erkölcsi tőkét nemcsak egy régi családi számla rendezésére használta fel, hanem az ország jobbra tolódására, a Republikánus Párt szélsőséges, a radikális keresztény szervezetekkel szimbiózisban élő szárnya programjának megvalósítására. Olyan erők mozdultak meg, amelyekkel szemben egyaránt tehetetlennek bizonyult a demokrata párti ellenzék, a liberális értelmiség és a szabad sajtó. A tömegek "megették" a gazdagoknak kedvező adócsökkentést, a Bill Clintontól átvett költségvetési többlet gigantikus deficitbe fordítását, az egészségügyi és oktatási programok, a környezetvédelmi vívmányok visszametszését, a vallás előtérbe tolását, sőt még a háborút is.
Amikor Bush tavaly novemberben legyőzte a bágyadt John Kerryt, egy pillanatra úgy tűnt, történelmi diadalra ítéltetett, sőt máris nagyobb az életnagyságnál. Nyögve-nyelve még az "öreg Európa" is elfogadta, hogy ezek az évek Bush-korszakként fognak bevonulni a tankönyvekbe. Az igazi szakértők azonban pont ekkor, a legnagyobb siker kapcsán figyelmeztettek arra a furcsa törvényszerűségre, hogy az utóbbi évtizedekben újraválasztott amerikai elnökök második mandátuma valamiért rendre keserűbbre sikeredett az elsőnél. Ez igaz volt a Watergate-ügy nyomán lemondásra kényszerült Richard Nixonra, az Irán-kontra botrányt megszenvedő Ronald Reaganre és a Monica Lewinsky miatt hazugságba keveredett Clintonra.
Második mandátuma hasonló időszakában Nixon 34, Reagan 60, Clinton pedig 58 százalékos támogatottságot mondhatott magáénak. Nixonnak nem is sikerült talpra állnia. Reagannek segített Gorbacsov, és utólag az egyik legsikeresebb amerikai elnöknek tartják, amiért megnyerte a hidegháborút. Clintonnál vegyes a kép: nem tudta visszanyerni régi népszerűségét és akcióképességét, de a legrosszabbat el tudta kerülni, nem fosztották meg az elnöki címtől. Bush adatai jelenleg 40 százalék körül mozognak. Érdekes módon, most, hogy kiderült, nem feltétlenül olyan remek problémamegoldó, visszaüt a háború: a felmérések szerint az amerikaiaknak már csupán egyharmada véli úgy, hogy Irakban jó irányba haladnak a dolgok, és az elnök jól teszi, amit tesz. A Katrina hurrikán utáni mentést ennél többen tartják elfogadhatónak, Bush 41 százalék szerint állt helyt.
Az elnök most kétségbeesetten igyekszik bizonyítani, hogy képes levezényelni egy nagyszabású mentési műveletet. A Rita hurrikánnal ebből a szempontból, ha lehet ilyet mondani, balszerencséje volt: mindent jól csinált, időben menesztette a FEMA csődöt mondott igazgatóját, előre intézkedett a Nemzeti Gárda és a hadsereg bevetéséről, és a válságos éjszakára maga is a területileg illetékes katonai parancsnokság, a NORTHCOM coloradói központjába utazott. A vihar azonban viszonylag ártalmatlannak bizonyult, így Bushnak nem volt alkalma a Katrina utáni csorba kiköszörülésére.
Bushnak nem kell komolyan vennie a mandátuma lejárta előtti eltávolítását sürgető gyengécske hangokat. Az azonban nem világos, hogy az elnök pályaíve Reaganét vagy Clintonét követi majd: talpra áll, és újra kezdeményező szerepet tud betölteni odahaza, illetve a nagyvilágban, vagy béna kacsaként tehetetlenül evickéli végig a hátralévő bő három évet.
Érdekes, hogy a Katrina utáni hibák elemzéséből levont első következtetése ugyanaz volt, ami a külpolitikai problémák kapcsán is mindig elsőként jut az eszébe: rá kell bízni a dolgot a hadseregre. Ez azonban nem fog menni, mert a Republikánus Párt mérsékeltebb, a klasszikus konzervatív értékeket, így az egyes államok hatáskörének érinthetetlenségét képviselő szárnya nem fogja hagyni. Ezek a politikusok már a deficites büdzsé ellenére folyton ismétlődő költekezési hullámok miatt is berzenkednek, és egyre nyíltabban készülődnek a párt visszavételére a főleg külpolitikailag aktív, de a gazdaságpolitikában nem kevésbé voluntarista neokonoktól. A mérsékeltek zendülésére adható válaszok között szerepel a radikális szárnyra való támaszkodás. Erre utal, hogy a Katrina utáni helyreállítás százmilliárdjaiból - a szövetségi kiadások "örök" kedvezményezettei, a Halliburton és a Bechtel mellett - bőven jut majd az egyházaknak: a karitatív vallási szervezetek az adófizetők pénzéből visszakapják, amit most a rászorulóknak adnak, az egyházi iskolákban is felhasználható utalványokat adnak a kitelepített gyermekeknek. A vállalkozóknak a munkavállalók terhére tett újabb gesztusként a hurrikánok sújtotta térségben felfüggesztették a kötelező minimálbérre vonatkozó előírást. Ugyanezt fontolgatják a kisebbségiek - értsd feketék - előnyös megkülönböztetésére vonatkozó szabályozással kapcsolatban.
Bush hazai bajai láttán ki-ki vérmérséklete és szimpátiája szerint táplálhat örömöt vagy aggodalmat, csak azt ne higgye senki, hogy a dolgok nem lesznek hatással Európára vagy akár Magyarországra. Hosszú évek óta először merült fel komolyan annak a lehetősége, hogy Amerikában felülkerekedhet az izolacionista-populista iskola, amely szerint a világ gondjai csak annyiban tartoznak az Egyesült Államokra, amennyire utóbbinak érdekében áll valahol beavatkozni. Ez pont ellentétes a Bush második beiktatási beszédében meghirdetett nagyszabású - igaz, a bírálók által legalábbis részben légből kapottnak tartott - demokratizálási világprogrammal. Függetlenül attól, mit gondolunk Bushról és az iraki háborúról, ha csak szűkebb térségünket tekintjük, aligha lehet kétséges, hogy nekünk magyaroknak mi a kívánatosabb.
Washington, 2005. szeptember
