Közismert monda az ókori olimpiáról: a harcban álló görög városállamok a játékok idejére fegyverszünetet hirdettek. Coubertin báró, az újkori olimpia atyja a múlt század végén abban a reményben élesztette újjá az antik hagyományt, hogy az ötkarikás játékok segítenek majd felülemelkedni a nemzetek közötti konfliktusokon.

A francia arisztokrata elegánsan túltette magát azon a tényen, hogy az ókori játékok rendezése körüli viták nemegyszer háborús összecsapásokhoz vezettek. Az olimpiai eszme megfogalmazásakor azt is figyelmen kívül hagyta, hogy az antik játékok a katonai kiképzést szolgálták. A gerelyhajítás, birkózás és futás a régiek számára harci sportok voltak.

Megvalósult-e Coubertin idilli álma? Tényleg a politika felett áll a modern sport? – teszi fel a kérdést Ian Buruma a Financial Timesban.

Már az első modern olimpia idején kitűnt, hogy a nemes szándék akár a visszájára fordulhat. Az 1896-os athéni játékok felkeltették a brilliáns szélsőjobboldali író és politikus, Charles Maurras érdeklődését. „Maurras-t eleinte bosszantotta, hogy a közönséges angolszász sportolók a legsikeresebbek – írja Buruma. – De aztán felismerte a lehetőséget a coubertini eszmében. Rájött, hogy a sport alkalmas a törzsi ösztönök felkorbácsolására.”

Maurras számítása sokszorosan bevált. A nemzeti és világnézeti ellentétek azóta is jelen vannak a sportban. A rivális futballklubok szurkolótáborai gyakran vallási alapon szerveződnek.

A nemzetek közötti összecsapások során sem a sportolók, sem a közönség nem emelkednek felül a politikán. 1969-ben Honduras és Salvador között egy focimeccsen tört ki a háború.

1938-ban Roosevelt elnök személyesen telefonált a Harmadik Birodalom első számú bokszolója, Max Schmeling ellen készülő Joe Louisnak. „Németország legyőzéséhez ilyen bicepszre van szükségünk” – mondta az elnök. „Tudtam, hogy el kell intéznem a németet – emlékezett vissza Louis. – A francos hazám függött tőle.” Louis alig két perc után kiütéssel győzött. Később ellenfele sem nagyon bánta a vereséget. Mint mondta, egyedül ez mentette meg attól, hogy a nácik nemzeti hősnek kiáltsák ki.

Szimbolikus jelentősége volt az 1956-os Melbourne-i olimpián a Magyarország-Szovjetunió vízilabda-elődöntőnek és az 1969-es csehszlovák-szovjet világbajnoki jégkorongmérkőzésnek is.

„A sportgyőzelem nemegyszer épp akkor javít a közhangulaton, amikor a leginkább szükség van rá. A sportolók hősies teljesítménye egy időre kielégíti az emberek igazságérzetét – érvel Buruma. – Az életben alulmaradók a sportban szimbolikus revansot vehetnek a győztesek felett.”