A minap aztán női magazint lapozgattam férfitársaságban, amelynek unatkozó tagjai - a vállam fölött beleolvasva a lapba - elkezdték a fotókon szereplő nőket elemezgetni. Hamarosan komoly polémia alakult ki arról, melyik hölgy miért vonzó vagy taszító. Legnagyobb döbbenetemre a szerintem irigylésre méltóan tökéletes lányokat üres fejű macának, a hibátlan, dekoratív szőkeségeket rideg libának nevezték, és a többség egyértelműen a kevésbé tökéletes alakú, kevésbé szabályos vonású nőkre szavazott, na, ez végre aranyos felkiáltással.

Nem tudom persze, hogy a természetes, valódi nőkért kampányoló médianők - a Budapest Rádió, a Nők Lapja Café és a Maxima magazin munkatársai - mennyire lennének elégedettek az "aranyos" jelzővel és korántsem reprezentatív felmérésemmel, engem elgondolkodtatott a valódi férfiak véleménye. Vajon miért van az, hogy mi, nők olykor elérhetetlen, és ezek szerint nem is igazán kívánatos ideálokat próbálunk utánozni? Csak a média és a szépségipar felelős azért, hogy a legvégsőkig sanyargatjuk magunkat, hogy tessünk a férfiaknak? Önmagunknak? Netán genetikailag vagyunk hiúak, azaz sokszor oda sem figyelünk arra, mit is várnának el tőlünk a férfiak?

A valóságos nők mellett kampányolók arra biztatnak, hogy minden nő hozza ki magából a maximumot, fogadja el magát olyannak, amilyen, vállalja és szeresse önmagát. A Budapest Rádió munkatársnői nemrég még - majdnem teljesen - le is vetkőztek, hogy bizonyítsák, egy valódi nő is lehet éppolyan vonzó, mint a tévécsatornák és az újságok kreált nőideáljai. Az elkészült képek valóban impozánsak, a valódi nők persze előreengedték maguk közül azokat a valódi nőket, akik tökéletesebb alakú valódi nők, és akadtak közöttük olyan valódi nők, akiket a sztájlisztok "nyakig fehérneművel" takartak el. Azaz esetleg kicsit ráncos hasak, és kicsit narancsbőrös combok a valódi nőség kampányába se fértek bele.

Ezzel nincs is baj. Mi, valódi nők, a szívünk mélyén általában pontosan tudjuk, hogy milyenek vagyunk. Viszont ha tehetjük, igenis szívesen látszunk nem teljesen valódi nőnek, és abban reménykedünk, hogy aki minket választ, az olyannak lát, amilyennek látszani szeretnénk.

És persze ugyanilyen szívesen olvassuk a bulvárhíreket arról, hogy a "kreált szépségek" élete sem mindig tökéletes, őket is megcsalják, elhagyják, átverik, azaz végső soron ők is csak valódi nők.

Eszembe jutott erről egy régi történet. Évekkel ezelőtt valamilyen konferencia miatt együtt vacsorázott egy fővárosi étteremben két fiatal kollégájával egy idősebb vidéki orvosnő. Szakmai kérdéseket tárgyaltak, amikor is egy feltűnően szép hölgy lépett be. Az asztaloknál ülő férfiak egész este leplezetlenül bámulták a fiatal bombázót. Az idős orvosnő jó darabig szótlanul tűrte, hogy kollégái már egyáltalán nem figyelnek arra, amit mond, helyette nyakukat tekergetve nézegetnek ők is a szép nő felé, aztán decensen az asztalra csapott, és a meglepetten felé forduló asztaltársainak kimérten azt mondta: - Szép nő, valóban szép nő. De biztosan csúnyán eszik.