Görcsoldó
Váratlanul jól ment a bolt. Holt szezon ide vagy oda, minimális befektetésekből is elég szépen lehetett kaszálni. Például, az ellenzék vezetője egy nyári erdélyi edzőtáborban mondott valamit az ottani fiúknak (meg persze közben üzent itthoni törzsválasztóinak). S másfél hónapra megtelt a pesti média baloldali értelmiségiek felháborodásával, magyarázkodásával, történelmibizonyítvány-értelmezéseivel. Végül ismét bebizonyosodott, hogy - miközben sokan "ballib médiatúlsúlyról" beszélnek - mily könnyű jobboldalról néhány egyszerű fogással a médianapirendet, az "agendát" meghatározni. A közvéleménynek a nemzeti retorikára fogékony része meg az egészből csak annyit értett, hogy a baloldalnak rossz lehet a lelkiismerete. Hogy e kérdések felbukkanásakor azonnal görcsbe rándul.
Én viszont, mivel nem vagyok konzervatív ideológus, inkább dühösen vagy talán szomorúan figyeltem ezt. Legfőképp azért, mert ismét kiderült, mekkora szabad területeket hagy a baloldal most is lefedetlenül. S itt nem Jászi, Szabó Ervin, Révai vagy Németh László vízióiról, nem a történelemről, vagy legalábbis nem a régmúltról, hanem a máról vagy legfeljebb a félmúltról van szó.
A késő Kádár kor belső reformerei elsősorban a népi-nemzeti értelmiség környékén kerestek szövetségeseket. Nem tudom, mennyi volt ebben a 40-es évek ideológiai szerkezetének tudatos újramodellezése, menynyi a 60-70-es évek "szövetségi politikájának" nyomatéka, s mennyit adott hozzá néhány politikus, mindenekelőtt Pozsgay személyes ízlésvilága, de tény: '89 körül az új MSZP-ben a népi szocialista volt az egyik uralkodó ideológia. Akkor még a reformtáborban sokan úgy hitték, valamilyen szocialista-nemzeti szövetség lehetne a puha átmenet alapja. Mindazok, akik bármely oldalról keményebb leszámolást, világos fordulatot akartak, e formálódó kapcsolat megbontását tartották a legfontosabb föltételnek. Nem véletlenül. Pozsgay államelnökségének megtorpedózásával, majd az MDF Antall köré rendezésével ez akkor sikerült is. S mert így a népi-szocialista szárny nem volt képes az új párt és a politikai rendszer többi része közötti kapcsolat működtetésére, s később a párt baloldali liberálisainak sokkal jobb lehetőségei kínálkoztak erre, a "népi vonal" a szocialista térfélen gyorsan leépült, vezetői elhagyták a pártot. Rosszul bírták a gyűrődést. Az e szárnyhoz tartozó értelmiségiek nagyobbrészt ugyan maradtak, de elszigetelődtek.
Egy nagy balközép néppártnak elvben tudnia kellene világképrészleteket kínálni minden nagy véleménypiaci részesedéssel bíró ideológia, politikai irányzat centrista csoportjai számára. A komolyan vehető népi szocialista aktivizmus elolvadásával azonban a bal centrumban a 90-es években igen jelentős választói szelet szabadon maradt. Nem volt számukra nyelvi és személyi ajánlat. Ez jelentősen hozzájárult az 1998-as vereséghez, és befolyásolja a párt mostani pozícióját is. Azt hiszem, a magyar szocdemek e tekintetben váltak a legkönynyebben sebezhetőekké. A párt baloldali liberális csoportjai viszonylag könnyű kapcsolódási lehetőségeket kínálnak a nyugatos városi középrétegeknek, de kapcsolódási pontok híján nincs hová kötődniük olyan személyeknek, csoportoknak és mozgalmaknak, akik és amelyek a nemzeti táborból is megnyerhetők lennének vagy egészében, vagy bizonyos ügyekben, illetve időszakokban. Ugyanakkor már alig van balra beköthető választó a városi nyugatos táborban - talán az egyre görcsösebben körüludvarolt fiatalokat leszámítva. De ezek egyébként nehezen elérhetők, s választási hajlandóságuk is nehezen kiszámítható. Ma már új, mozgósítható szavazó szinte csak a népi-nemzeti diskurzusokhoz kapcsolódva szólítható meg.
Mindez nem jelenti azt, hogy 2006-ot a nemzeti problematika fogja uralni. Az etnikai ügyek érzelmileg túl alaktalanok ahhoz, hogy a politikai tervezés megbízhatóan dolgozhasson velük. Egyre nehezebben lehet itthon átütő erővel mozgósítani a határon túli magyar közösségek ügyével a tavalyi népszavazási kudarc után, s azzal párhuzamosan, ahogy e közösségek egyre nagyobb része egyre beljebb kerül az EU-ba, miáltal a feszültségek is oldódnak körülöttük. S különben is, nem a nemzeti kérdés száz évvel ezelőtti változataival kellene a baloldalnak igazán bíbelődnie. Viszont azok modernizálásával kell majd valamit kezdeni a kampányban. Végül is a magyar közvélemény számos társadalmi egyenlőtlenséget csak "etno-nemzetibe" átfordítva képes érzékelni. Azokat tehát ezen a nyelven is el kell majd neki mesélni.
Az igazi kihívás azonban nem ez. A nemzet, a nemzetállam, a helyi társadalmak, az etnikai meghatározottságok a következő két évtizedben még mindenképpen a közép-európai politikai tér centrumában maradnak. Csak másokat hiszünk majd "nemzeti sorskérdéseknek", mint régebben. Igen gyorsan az EU-integráció és a nemzeti kormányok viszonya, a szuverenitások lebomlása különböző, egymással laza kapcsolatban álló autonómiákra, a nemzetközi tőkepiacok és a nagy többségében nemzeti keretek között maradó munkaerő viszonya válik majd az új nemzeti viták kiindulópontjává. A népesedési helyzet új módon veti majd fel (veti fel máris) a bevándorlás tudatos befolyásolásának lehetőségét, illetve szükségességét. S az európai be- és átvándorlás kezelésének is lesznek majd természetesen nemzeti szempontjai. Nem hihetjük, hogy míg Európa egyre lázasabban keresi az eltérő kultúrájú közösségek együttélésének legkisebb (kötelező) közös nevezőjét, addig mi majd a lábunkat lógathatjuk. Ők kitalálják, s mi majd átvesszük...
Legalább kétszáz éven át senkit sem zavart a "nemzeti érdek" tartalmának bizonytalansága, meghatározásának pontatlansága. Hiszen azt úgyis inkább csak ünnepi beszédekben vagy iskolai szavalatokban használták. Az egésznek nem volt konkrét államirányítási tartalma. Ma a folyamatos EU-s egyeztetések menetéből következően naponta sokszor kérdezik tőlünk hivatalosan, mi is "a magyar nemzeti álláspont" a legkülönfélébb kérdésekben? Mit gondolunk másként, s mit úgy, mint az európai többség? Nem feltétlenül kötelező nemzeti konszenzusról van szó, de annak tudatosításáról, hogy ha valamilyen szervezet, kormányzati csoport vagy egyének a "magyar álláspontot" megfogalmazzák (s ezt sokkal többször kell megtenniük, mint korábban bármikor), akkor eme álláspontnak valamilyen viszonyban kell lennie azzal, amit "nemzeti érdeknek" hívunk. Végül is e kérdések jelölik ki az új nemzeti problematika kereteit. S úgyis nekünk kell majd a válaszokat kimunkálni. És miért ne focizna ezen a pályán teljes nagycsapattal a baloldal is?
A szerző szociológus