Pszichológiailag teljességgel érthető, hogy a kínosra sikeredett jubileum után próbálja menteni a menthetőt, magyarázza a bizonyítványt. A metafora lényege: egy helyzet megítélése nézőpont kérdése. Valóban nem mindegy, hogy félig tele van-e a pohár (mint a kényszeroptimista főtitkár véli), vagy csaknem egészen elpárolgott belőle a tartalom (a civilek véleménye). Bizony nemcsak a nemzetközi sajtó, hanem a fejlesztő és humanitárius segélyszervezetek és a teljes civil társadalom is meglehetősen borúlátó és mélységesen csalódott.

Senki nem irigyli az ellehetetlenített főtitkárt. Merész reformokat próbált véghezvinni, de olyan erőkkel találkozott, amelyek elsöpörték őt is, a reformokat is. Nem véletlen, hogy a főtitkár korrupciós érintettségét (is) vizsgáló bizottság vezetője, Paul Volcker (az amerikai jegybank volt elnöke) éppen a csúcstalálkozót megelőző héten hozta nyilvánosságra több ezer oldalas jelentését, és az sem, hogy John Bolton, az USA ENSZ-nagykövete néhány nappal a találkozó előtt megszellőztette az USA alig egyoldalas, felháborítóan tartalmatlan szövegtervezetét. Már Irak ügyében is egyértelműen látszott az amerikai szándék a világszervezet presztízsének és mozgásterének alapos megnyirbálására, de ilyen erőteljes diplomáciai offenzívára még a legdörzsöltebb szakértők sem számítottak. Ha mindehhez hozzáteszszük, hogy a záródokumentum korábbi, kiszivárgott tervezete jóformán semmit nem tartalmazott az eredeti tervezetből, akkor - ilyen előzmények után - némileg érthető Kofi Annan optimizmusa. A valószínűnek tetsző "lehető legrosszabb" forgatókönyvhöz képest valóban eredményesnek tekinthető a jubileumi találkozó kompromiszszuma.

Azonban a világ nem elégedhet meg gyatra látszateredményekkel. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a csúcsértekezlet derékba törte az alapokmány eredeti eszmeiségét s célkitűzéseit. A záródokumentum a világ országai közötti minimális érdekazonosságot fejezi ki: alig akad olyan terület, amelyben körvonalazható politikai akarat mutatkozna a világ égető krízispontjainak menedzselésére. Úgy tűnik, hiányzik az elkötelezettség a földkerekség népeinek tartós biztonságát és fenntartható fejlődését szavatoló szükségszerű, de áldozatos lépések megtételéhez. Holott nem üres frázis: ha nem teszünk azonnal az egyre terjedő szegénység, fegyverkezés, a terrorizmus vagy az éghajlatváltozás ellen, mindannyiunk jóléte és biztonsága kerül veszélybe.

A millenniumi fejlesztési célok végül átcsúsztak a léc alatt, helyet kaptak a memorandumban, de a fejlesztő szervezetek (a világ szegényeinek hangját a nyugati világban tolmácsoló NGO-k) jóval többet vártak. Köztudott, hogy a vállalások teljesítése öt évvel megfogalmazásuk után megrekedt, s a válsággócok kezelésére jelen állás szerint nemhogy további kötelezettségvállalások, konkrét és intenzív lépések nem történnek, de bizonyos kérdésekben még a korábbiakhoz képest is visszalépés várható. Ez nem eredmény az érintett milliók s azon százezrek számára, akik az elmúlt hetekben kampányt szerveztek Budapesttől Ulánbátorig, Kazahsztántól Argentínáig. A Global Call to Action Against Poverty (Globálisan a szegénység ellen) nevű hálózat, a Make Poverty History (Tedd történelemmé a szegénységet) kampány és a keretében zajlott Live 8-koncert vagy a White Band Day (a Fehér Szalag Napja) szervezőinek és résztvevőinek milliós nagyságrendű tömege nem azért lépett föl világszerte, hogy most örüljön annak, hogy a fejlesztési célok hangoztatása üres frázisként napirenden maradt. Ez nem elég, amikor 1,2 milliárd ember él teljes szegénységben, 800 millió ember fekszik le mindennap éhesen, 1,1 milliárd embernek nincs tiszta ivóvize, és sorolhatnánk.

Nincs jelentős előrelépés az ENSZ megreformálásában, és elmaradt a Biztonsági Tanács kibővítése is. A tagállamok impotenseknek mutatkoznak együttműködésük átalakítására, befagyasztották a jelenlegi szervezeti struktúrát, mely a globálissá tágult világ jelenlegi realitásaival szemben a második világháborút lezáró status quót és aszimmetrikus hatalmi szerkezetet tükrözi az egykori győztesek, a nagyok, a gyarmatosítók és a "fejlettek" kiváltságaival. Ezt egy erős végrehajtói szerepkörrel felruházott főtitkár ideiglenesen kiegyensúlyozhatta volna, de ezt is kategorikusan elvetették az államok képviselői. Ami megvalósult: az ENSZ szerveinek jóval szigorúbb ellenőrzése, ami talán elejét veheti egy újabb korrupciós botránynak, de meggátolhat számos reformtörekvést.

Paradox és kínos, hogy úgy ítélnek el valamit, nevezetesen a terrorizmust "minden formájában és megnyilvánulásában", hogy nem sikerül meghatározniuk, mi is az. Ez továbbra is lehetővé teszi, hogy egyes országok a "terrorizmus elleni harc" nevében alapos indok és ENSZ-felhatalmazás nélkül más országok területén katonai intervenciót hajtsanak végre. Annan úr is kénytelen volt kudarcnak titulálni, hogy a dokumentum mellőzi a nukleáris hadászati tervek aggasztó újraéledésének említését, a kontrollálatlan fegyverkezés problémakörét, mely korunk új biztonságpolitikai rémálmát, az atomterrorizmus fenyegetését hívja elő. Félő, hogy ez a csúcsértekezlet azzal vonul be a történelemkönyvekbe, hogy nem volt képes megakadályozni a nukleáris fegyverek elterjedését.

Szépen csillog, de igencsak apró az a néhány csepp, ami Kofi Annan "poharában" benne maradt. A békefenntartó tevékenység eddig is az ENSZ egyik relatív "sikerágazata" volt, nem itt vártunk eredményeket, bár ez is fontos. A cunami több százezer áldozata, a Katrina és más hurrikánok elképesztő pusztítása kellett ahhoz, hogy megnöveljék a természeti katasztrófák utáni segítségnyújtáshoz szükséges alapok költségvetését. De azt is úgy, hogy az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés jelenségeivel nem foglalkoznak. Az ENSZ a népirtások, etnikai tisztogatások és humanitárius katasztrófák kezelésében is az események után kullog: Bosznia, Ruanda és még tucatnyi tragédia kellett ahhoz, hogy végre valamirevaló lépések történjenek. Az emberjogi terület továbbra is ingoványos marad, hiszen éppen csak megkezdődik egy aktívabb bizottság működtetésének lehetőségeiről szóló polémia.

Az ENSZ története nem diadalmenet. Eleve vészterhes időben és nem a legőszintébb motivációkkal jött létre, közvetlenül Jalta, a világ alattomos "újrafelosztása" után. Az ENSZ San Franciscóban megfogalmazott alapokmányán jóformán meg sem száradhatott a tinta, máris atombombák hulltak Hirosima és Nagaszaki lakóira. Senkinek sem lehettek illúziói, hogy "Mi, a Világ Népei" majd egy minden viszálytól mentes földgolyót népesítünk be az érdekek átláthatatlan sűrűjében. Abban azonban sokan szilárdan hihettek, hogy a világméretű biztonság, a fenntartható fejlődés feltételeinek tartós garantálása nem meddő kísérlet, és ebben az ENSZ-nek, és csakis annak lehet döntő szerepe. Vajon miért törvényszerű, hogy a közösnek hitt szándékok deklarálása ellenére eltávolodunk az eredeti álmoktól, és önmagunk hibáit ismételjük? Miért szükségszerű, hogy a későbbi generációk (melyek a háborút már csak a tévéközvetítésekből ismerik) letérnek arról az útról, amelyet még olyan alapító atyák jelöltek ki, akik a saját bőrükön érezték a világégés minden rettenetét?

A világ krízisei, égető problémái és a tagállamok bölcs belátásának hiánya miatt senki nem verheti el Kofi Annanon a port. Annál inkább jogos a világ vezető hatalmainak, kiváltképp az egyetlen globális szuperhatalomnak, az USA-nak a felelősségét boncolgatni. Annak az országnak, mely hajlamos magát a "világ csendőrének" tekinteni. Amikor gazdasági érdekei úgy diktálják, megkerülhetetlen felelőssége kellene hogy legyen a biztonságos jövő megalapozásában, a világméretű válságok kezelésében és a világszervezet új szerepének meghatározásában. Csakhogy az USA jelenlegi vezetése nem egy esetben - szűk látókörű gazdasági érdekeit szem előtt tartva - ellenérdekelt a változásokban. Ez mutatkozott meg a kiotói egyezmény megtorpedózásában, a G8-ak eredménytelenségében és most az ENSZ reformjának elszabotálásában.

Mindezért nem Kofi Annan a felelős, neki csak a látászavart lehet felróni, hogy félig telve lát egy csaknem üres poharat.

A szerző kulturális antropológus