- Örülök, hogy megjelennek olyan írások Magyarországon, mint a Molnos-tanulmány, mert nem volna jó, ha csak egyféle szemlélet tükröződne Munkácsyval kapcsolatban - jelentette ki lapunknak Pákh Imre, az Egyesült Államokban élő Munkácsy-gyűjtő. Mint emlékezetes, az MNG tárlatán ő volt az egyik legnagyobb kiállító. Pákh cáfolta azt a vele kapcsolatos gyűjtői szóbeszédet, hogy a tárlatot ő szponzorálta volna. - Nem szponzor voltam, hanem kiállító, vagyis nem profitáltam, hanem adtam - hangoztatta Pákh. Elmondása szerint a tengerentúlon őrzött Munkácsy-kollekciójából a kiállítás rendezői maguk válogattak, mit akarnak bemutatni. E megjegyzésével valójában Pákh arra a szóbeszédre is reagált, hogy a Debrecenbe általa kölcsönadott Golgotáért cserébe ideiglenes letétként nála levő Munkácsy-festményeket (például a Parc Monceau-t) ő nem engedte volna vissza Magyarországra kiállítani.

Mint Pákh Imre elmondta, műgyűjtőként Munkácsy-műveket mindig csak szakértői tanúsítvány alapján vásárol. E tekintetben a legautentikusabb szakértőknek Munkácsy-ügyekben jelenleg az MNG munkatársait - mindenekelőtt Bakó Zsuzsát, Boros Juditot és Szinyei Merse Annát - tekinti. Ami a hamis hírbe került képeket illeti, ezek közül kettő az ő gyűjteményének a része. Mindkettőről Végvári-szakvélemény van a birtokában.

A nagy sikerű kiállítás létrehozására nem egészen egy éve volt a rendezőknek, a szűk határidők pedig valóban nehéz feladat elé állították őket, és a Molnos által most felvetett problémák az előkészítés hónapjaiban állandó fejtörést jelentettek számukra. Viszont az alternatíva az volt, hogy e kiállítás nem jön létre, hiszen a külföldön őrzött képek hazahozatalára most nyílt lehetőség - mondta lapunknak Boros Judit művészettörténész, a tárlat egyik rendezője. Végül is nagy öröm, hogy sok olyan Munkácsy-kép is látható volt Budapesten, ami eddig még soha nem jutott el a magyar közönséghez.

Boros Judit elmondása szerint a kiállítás anyagának egy részét maga is akkor látta először, amikor a műtárgyak megérkeztek. Bizonyos művek alapos beazonosítása gyakorta sok időbe kerül és előfordulhat, hogy a leggondosabb szűrőn is átcsúszik egy-egy bizonytalanabb eredetű darab, sőt még az is elképzelhető, hogy akár hamis is. A Molnos által érintett problémákról nyilván lehet vitatkozni. E vitában Boros Judit szerint azonban öszszekeveredni látszik a tárlat hivatalos katalógusának és az egyidejűleg kiadott albumnak a tartalma. Utalt rá, a Munkácsy-képek egy részén rajta van a tanítványok keze nyoma, a mester szignója azonban hitelesíti e festményeket, esetleges kvalitásbeli hiányosságaik ellenére.

A nagy Munkácsy-kiállítást beárnyékoló polémia azért is figyelmet érdemlő, mert egy életmű-kiállításra esetleg sok évet kell várni. Márpedig régóta nyílt titok, hogy fizikai értelemben a Munkácsy-képek jelentős hányada komoly állagromláson ment keresztül. A korai művek teljes "besötétedésének" veszélyét az Enigmában Perneczky Géza elemzi. A megsemmisülés folyamata azzal függ össze, hogy a festő túlságosan bőkezűen bánt az alapozáshoz használt bitumennel és a kátrány valósággal megette a szóban forgó műveket. Ráadásul, mint Perneczky lapunknak elmondta: az új keletű kutatások (így a kiállítás katalógusában közölt restaurátori szakvélemény) szerint Munkácsy Párizsban festett képeinek egy része méhviasz és vaspor felhasználásával készült - az előbbi labilis és teljesen soha meg nem száradó anyag, a másik pedig korrodálódik és ennek nyomán különféle káros vegyi folyamatok indulnak el.

Markója Csilla főszerkesztő felkérésünkre
e-mail üzenetben foglalta össze a Munkácsy-számmal kapcsolatos szakmai reagálásokat.

"Az Enigma Munkácsy-összeállítása nem csupán Molnos írásából áll, hanem a múltkori nagy sikerű Mednyánszky-olvasókönyvünk mintájára egy forrásgyűjteményből, mely Munkácsy műkereskedőjének és számos más kortársának anekdotikus részletekben bővelkedő visszaemlékezéseit, továbbá korabeli kritikákat, fotókat és dokumentumokat tartalmaz és ezt kiegészíti hat tanulmány, amelyek mindegyike a megszokottól eltérő, polemikus módon veti fel a Munkácsyval kapcsolatos kérdéseket. A szakma természetesen a kiadvány egészére reagált, mégpedig igen pozitívan, volt olyan kolléga is a Nemzeti Galériából, aki egyenesen mérföldkőnek nevezte a Munkácsy-számot, a források és az elemzések együttes és egymásra vonatkoztatott közlése, mint metodikai újítás tekintetében. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a Galéria, mint intézmény is nagyvonalúan támogatta az Enigma Munkácsy-számát, több tucat Munkácsy-repró ingyenes közlési engedélyével. Ami Molnos írását illeti, voltak, akik úgy érezték, hogy a fiatal kolléga túlságosan általánosít, ám melyik vitairat nem él az általánosítás retorikai eszközével? De a nagy többség egyetértett vele, hiszen a probléma, amit felvetett, valós, és kimondatlanul bár, de két további kérdéshez is elvezet. Az egyik a művészettörténész-képzés hiányosságaival kapcsolatos. A másik kérdés arra a "közönségboom"-ra vonatkozik, mely egy kellőképpen voluntarista és szakmailag teljességgel érzéketlen, a kirakateredményekre fókuszáló kultúrpolitikai hozzáállással együttesen odahat, hogy egy múzeum olyan helyzetbe kerülhet, hogy az igazgató azt nyilatkozza, hogy "amikor a közép-európai kiállításláz... hozzánk is elérkezett, azt mondtam a kollégáimnak meg a fenntartóknak, a kulturális minisztériumnak: most vagy soha! Mármint most és nem máskor kell megrendeznünk a régóta tervezett Munkácsy-kiállítást. Még akkor is, ha sokakban nagy a szkepszis az idő rövidsége miatt. Az alapötlet az volt, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legtöbb, Magyarországon ritkán látott Munkácsy-festményt szedjük össze..." (Bereczky Loránd, Népszabadság, szept. 16.) A "lehető leggyorsabban a lehető legtöbbet" világos beszéd. Ezek után botorság tudományos eredményeket számon kérni. Ha jól tudom, 6-7 hónap állt a munkatársak rendelkezésére. Következménye egy nagy közönségsikerű, szépen megrendezett, tudományosan viszont némileg előkészítetlen kiállítás, mely ráadásul egy vélhetőleg soha vissza nem térő alkalom elszalasztását is jelenti a nagyrészt külföldön őrzött Munkácsy-életmű tudományos feldolgozása szempontjából. Nyilvánvaló, hogy a szakmát egyszerűen felkészületlenül érte a közönség ilyen fokú érdeklődése. Ez hosszú távon egy komoly, közös vita tárgya kell legyen, mely vita a múzeum szerepének változásairól fog szólni elsősorban, arról, hogy mi a fontosabb, a tudományos szempontok érvényesítése vagy a bevétel, illetve annak a menedzsertípusú szemléletnek a hatásairól, mely pl. az NKA átszervezése kapcsán az Enigma-féle kicsi, megfelelő érdekképviselet nélküli nonprofit műhelyek létét alapjaiban veszélyezteti. Ez a vita azonban nem az Enigma hasábjain fog tovább folytatódni. Mi maradunk a 13 éve bevált kaptafánknál, az eddigiekhez hasonlóan újabb tematikus számokat tervezünk."