Kíváncsi volnék, Fekete István e sorait vajon hány mai politikus olvasta az elmúlt tíz-egynéhány évben, de hogy a betűk szelleme ott lebeg jó néhányuk agytekervényében, az bizonyos. A magyar ember számára különösen erős hívószó ez. Évszázados vágyak, hagyományok és nagyon is mai érzelmek, érdekek tapadnak hozzá. Az első szabadon választott kormány bukásában meglehetősen nagy szerepet játszott (legalábbis vidéken), hogy olyan földtörvény-tervezetet alkotott az akkori szakminisztérium, amely megengedte volna jogi személyeknek, vállalkozásoknak (értsd: akár külföldieknek is) a magyar birtokok megvásárlását. (Mellesleg ezt a lehetőséget akkor a Fidesz is programjába emelte.)

Közben lezajlott a kárpótlás, és kétmillió polgártársunk - legalábbis papíron - földtulajdonossá lett. Szép nagy szám. Hogy ezek közül hányan lettek boldogok vagyonukkal, más kérdés.

Ha a hivatalos regisztráció számait vesszük alapul, ma Magyarországon csaknem háromszázezer gazdálkodó, vállalkozás megélhetése függ attól, hogy van-e hosszú távú, jogilag is biztonságos hátteret adó földterülete. Ez óvatos becslések szerint is legalább hat-hétszázezer magyar ember megélhetésének alapja. Egyáltalán nem véletlen, hogy választási kampány közeledtével a "földkártyához" eddig minden kormányzat hozzányúlt. A Fidesz négy éve úgy módosította a vonatkozó törvényt, hogy az úgynevezett "családi gazdaságok" különösen kedvező helyzetbe kerülhessenek, majd a választás után, vesztes helyzetben, de még kormányzásban csaknem négyszázezer hektár azonnali eladását hirdette meg. Ez számos ok miatt nem jöhetett össze, viszont létrejött később a Nemzeti Földalap, ami a szocialista-liberális kormányzat időszakában erősen aktivizálta magát: előbb életjáradékot kínált az idős tulajdonosoknak a földért cserébe, majd most értékesítésre kínálja fel a megszerzett területeket.

Az ötletben akár jogi, akár erkölcsi górcső alatt is nehéz hibát találni. Nincs mese, ez egy ügyes elképzelés. Előbb megszabadítjuk a földpiacot hatvanezer hektárnyi kisparcellától (meg "befogadunk" negyven-ötvenezer hektár kárpótlási földmaradványt), majd húszéves, néhány százalékos kamatozású hitellel továbbadjuk azoknak, akik valóban abból élnek. És betartjuk a szabályt: az élvez elsőbbséget, aki tényleg a földből él.

Okos, aki ezt kitalálta. Az ellenzéknek is egyetlen igazából leírandó érdemi megjegyzése akadt rá: az ötlet nem új, ők is ezt akarták. A politikai gondolatmenetek e ponton akár szépen össze is ívelhetnének, de nem így lesz. Én ugyanis előre hallom a csatazajt. A harc lényege az lesz, ami már tizenöt éve változatlan kié is legyen az a sok tízezer hektár, s egyáltalán: a magyar föld? A kistermelőé vagy a hatékonyabban gazdálkodó nagyvállalkozóé? A kormányfő szavaiból az előbbi verzió sugárzik felénk - de láttunk mi már kijátszott jogszabályt éppen eleget. Megint fellángol majd az évek óta tartó vita, vajon a kisüzemnek ("családi gazdaságnak") van-e jövője az uniós pályáját egyengető magyar mezőgazdaságban, vagy marad a hideg számokra alapozott ítélet: a piacon csak a nagy hatékonysággal működő, százhektárosnál nagyobb birtokok maradhatnak életképesek.

Ám mikor erről folyik majd a "szakmai" vita, az összes megszólaló fél választási felmérésekre, statisztikákra sandít majd. Ott pedig a jó ötlet az, ami voksot hoz. Vidéken a föld puszta felemlítésével súlyos százalékokat lehet nyerni vagy veszíteni.

Miközben ciklusokon át a faluban igazából nem marad más, csak a föld. Ugyanaz a föld és ugyanazok az emberek.