Csepeli kikötő
- Izgul?
- Még szép. Korábban soha nem irányítottam magyar csapatot, úgyhogy van bennem egy kis drukk. Nem beszélve arról a legkevésbé sem mellékes körülményről, hogy abban a csepeli sportcsarnokban állok majd a pálya szélén, amelyben két évtizeden át mindennap megfordultam.
- Ráismert?
- Nem volt nehéz. Amikor beléptem, az volt az érzésem, öt perce sincs, hogy az utolsó meccsem után lefürödtem, felöltöztem és elköszöntem a fiúktól. Az öltözőben ugyanolyan büdös van, mint 1982-ben, de a fogasokat és a csempéket sem cserélték ki azóta.
- Ez az a ház, ahol semmi se változik?
- Azért ezt nem mondanám. Húsz éve például még volt sportélet Csepelen. A futballisták kijártak a mi mérkőzéseinkre, mi az övékéire meg a kosarasokéira; amolyan családi életet éltünk.
- A Béke terén...
- Ráadásul ott nőttem föl kétháznyira a sportteleptől. A minap sétálgattam is arrafelé.
- Felismerték?
- A kutya se. De mondok mást: a nyáron megnéztem egy MAFC-meccset, s utólag mesélték, hogy az egyetemisták egyik játékosa odafordult a csapat öreg rókájához, és azt kérdezte tőle: "Te, ki az a marha magas ember ott, a Mondi Józsi mellett?"
- Ami a szakmai kihívást illeti: ezzel a magassággal elégedett?
- Ha nem Csepelről hívnak, nyilván eszem ágában sincs elvállalni a munkát. Négy éve jöttem haza, és egy iskolában próbálkoztam röplabdatanítással. A felhívás közzététele után azonnal megértettem, miért tart Magyarországon ott a sportág, ahol. Úgy ezren járhattak a suliba, és egyetlen gyerek jelentkezett. Akkor elhatároztam, hogy lezárom a sporthoz fűződő kapcsolatomat, be is rendezkedtem a stressz nélküli, kiegyensúlyozott életre, mígnem jön egy telefon. Egy hajdani csapattársam hív, hogy a fia a Csepelben játszik, a társaság most jutott fel a Budapest-bajnokságból a másodosztályba, és rám gondoltak edzőként. Bár a Csepel SC-től kapott, örökös tagságot igazoló gyűrűt egy betörő elvittem tőlem, mit felelhettem volna?
- A nagyobb klubok, a szövetség vezetőinek fejében nem fordult meg hasonló ötlet?
- Nekem legalábbis nem szóltak róla.
- Pedig Buzekék visszavonulása óta - hogy finom legyek - nincs mivel büszkélkedni.
- Maradjunk inkább a múltnál... Tényleg jó csapatunk volt. Egyszer még az is előfordult, hogy egy Európa-bajnokságra tévériportert küldtek velünk. Vitár Róbertnek megháláltuk a jelenlétét, hiszen negyedikek lettünk. Ezt azóta sem múlták felül az utódaink.
- Ha már Vitárt szóba hozta...
- Tudom, tudom, a múltkor már a Heti hetesben is hallottam. Ő találta azt mondani, hogy "Buzekné, ahogyan a férje szokta, hátulról..."
- Csak a MAFC-os fiatalok kedvéért: a szpíker nem tévedett. Mikor volt az, hogy a világon elsőként a háromméteres vonalon kívülről ütött?
- A mikorra már nem emlékszem, de arra igen, hogy miért. Mivel amatőrök voltunk, gyakran előfordult, hogy a csapat fele hiányzott az edzésről, mert nem engedték el a munkahelyéről. Ilyenkor hat a hat helyett csak három a három ellen játszottunk, és az első sorban lévőknek értelemszerűen a hátsók feladatait is meg kellett oldaniuk. Így kezdtem el bombázni hátulról, és olyan jól sikerült, hogy a meccseken szintén kipróbáltuk. El is terjedt a hír, hogy a Csepel öt ütő és egy feladó helyett öt feladóval és egy ütővel játszik. Az ellenfelek egyszerűen nem értették, mi történik a túloldalon.
- A sporthivatalban 1982-ben azonnal megértették, mit akar?
- Akkor már igen. De én már öt évvel korábban szerettem volna külföldre szerződni, csakhogy az egyik nagyfőnök közölte: "Buzek elvtárs, azt nem lehet." Kérdeztem, miért nem, hiszen a futballisták mehettek, mire a válasz: "Buzek elvtárs, nálunk a labdarúgás más elbírálás alá esik." Mire kikerültem az NSZK-ba, harminchét éves voltam.
- Akadt, ahová soha nem jutott el?
- Olimpiára, hogy mást ne mondjak. Pedig hatvannégyben majdnem elvitt Tokióba Porubszky László szövetségi kapitány, de végül úgy döntött: tizenkilenc éves vagyok, bőven lesz még időm bizonyítani. Nem sejtette a jövőt: nem kerültünk ki Mexikóba, Münchenbe, Montrealba, egyáltalán: azt követően magyar férfi röplabda-válogatott egyszer sem szerepelhetett a játékokon.
- Most, hogy visszatért, őszülő halántékkal még a csúcsra érhet...
- Már föl is értem. Reggel például a Zugligetből egészen a János-hegyi kilátóig futottam.
